Azt hihetnéd, hogy egy ilyen városnak, mint Rosewood nem is futja egy valamire való zenekarra, ami időnként megremegtetni a házak falait, a rádióállomások előtt kilötyögteti a kólát és eldobálja a cigicsikket, hogy aztán elszédüljön a sok headbangeléstől, majd megrészegülve dobáljon pengetőt és aláírt dobverőket a tömegbe. Mekkorát tévednél! Tizenéves, lyukas Converse csukás, vasalt hajú gyerekek határozták el, hogy felvállalják minden hülyeségüket, és bandát alapítanak. Pattanásos, esetlen kis zajongásuk évek múltán érett valódi rockzenévé, mely a mai napig folyamatosan szelídül és az egyediség megtartása mellett igyekszik minél szélesebb tömeghez eljuttatni a dalait.
Talán hihető sztori, hogy ennek a bandának permanens tagja vagyok az énekesi poszton. Ha nem az, nos... akkor is ez a helyzet. Ki gondolta volna, hogy az a túlmozgásos, lázadó tinédzser tanári diplomát szerez ének szakon, majd visszatér a régi gimnáziumába, hogy a tantestület tagja legyen, s állja majd a furcsálló tekinteteket, melyek a régi tanáraiból lett kollégáktól származnak? Nem könnyű egyszerre önmagamnak, frontembernek és pedagógusnak is lenni. Főleg, hogy az újszerű tanítási módszereim gyakran eltérnek a tantervtől. A lehető leggyakrabban. Nem mintha a diákjaim bánnák, hogy inkább egy Beatles-dalt tanulunk meg, mint a Kis éji zene akármelyik tételének főtémáját szolmizálva. De nem ez az egyetlen problémájuk velem a konzervatív szemléletű munkatársaimnak. Az, hogy meleg vagyok, sokkal inkább irritálja őket. Ezek az emberek még lefekvés előtt is azon agyalnak, hogyan tudnának eltávolítani a suliból, nehogy addig is rossz példát mutassak a diákjaimnak. Az én meglátásom szerint, csupán inspirálom őket arra, hogy ne rejtegessék igazi énjüket, hanem vállalják fel, és vállalják fel azt, hogy kik is ők valójában, bármilyenek is legyenek, bármilyen nemű emberhez is vonzódjanak.