elsa and nora

crawlin' back to you

Ma megint elhagyott. Ava megint lelépett. Csak úgy, nemes egyszerűséggel, bármiféle előrejelzés nélkül. Hagyott egy üzenetet a hűtőre tűzve egy papíron; néhány nap múlva jövök, pénz a borítékban.
Elhagyott.
És én rohadtul dühös vagyok ezért, dühös és kétségbeesett.
Szóval, ja. Pánikszerűen túrtam fel mindent, ami a kezem ügyébe került. A konyhánk egy valóságos csatatérré változott, röpke húsz perc alatt. Vagy még talán annyi sem volt. Aztán mérgemben feldúltam Ava szobáját is, a fiókos szekrények tartalmát kiborítottam, néhány ruhát még szét is téptem. Nem tudtam mit tenni. Nem volt más a közelembe, ami megnyugtathatott volna. És csak zokogtam, és zokogtam… aztán iskolába jöttem. Úgy mintha mi sem történt volna. Egy tökéletes mázzal az arcomon, a leghitelesebb álarcomat magamra öltve.
Kiégtem. Most üres vagyok. Már nem érdekel. Semmi sem érdekel.
Mint ahogyan az iskola sem érdekel úgy különösebben, egyébként. Tehát értelemszerűen ellógok már a legelső órámról, hogy a régi-új hobbimnak szentelhessem a figyelmemet. És nagyjából délre sikerül totálisan lerészegednem, hogy az alkoholmámorban úszkálva könnyíthessek a lelkemen. De valamiért nem jön a nyugalom, az enyhet adó. Helyette csak még intenzívebben ég bennem az indulat szikrája, lassacskán lánggá változva, mindezt pedig megspékelve némi őrülettel, elvégre az elmém nem tiszta. Mámoros ködfátyol borul most a tudatomra, amitől csak még elvetemültebbé, még veszélyesebbé válok. Legalábbis mások ezekkel a szavakkal illettek, amikor részeges állapotomban rám jött az alkothatnék, és mindig csináltam valami nem hétköznapit, valami megbotránkoztatót.
Akárcsak a mai nap folyamán. Valamiféle szertárban kezdem a nagybetűs ivászatot, másodmagammal. Próbálom kitalálni, hogyan tovább, de a gondolatok egészen másfelé terelődnek. Például hogy mennyire érdekes egy-egy doboz, és a dobozokban található akták, amiket nem szabadna látnom, én mégis pofátlanmód bele-beleolvasok némelyikbe, aztán jókat röhögök azon, hogy milyen szerencsétlen itt mindenki ebben az iskolában, engem is beleértve. Sőt, velem az élen!
Kiröhögöm a világot, mert a legszívesebben sírnék…
Véletlenül leejtek egy dobozt a polcról, aminek a hatására az ócska tákolmány is borulni kezd. Lassan, de biztosan valóban elborul a fémszerkezet, én pedig csak nézek magam elé bambán és ostobán, hogy ez vajon akkor most kinek a hibája, és hova is bújjak el hirtelen, hiszen akkora zajt csaptam itt, hogy minden bizonnyal hamarosan társaságot kapok. Márpedig én egyáltalán nem vágyom most más társaságára. Csakhogy ez nem kívánságműsor – mondaná ezt Ava, ha itt lenne. Azonban nincs itt. Nincs itt, mert elhagyott – megint. És ezért újra meghúzom a vodkásüveget. Érzéssel, minden erőmet belefektetve kortyolok bele az alkoholba, majd gurítom le az égető nedűt a nyelőcsövemen, hogy aztán a gyomromba érve azonnal marni kezdje annak tartalmát, pontosabban a mai reggelimet – azaz a semmit.
Iszonyatosan részeg vagyok, forog velem a világ és még hányingerem is van. Elég erősen émelygek, bizonyára mindjárt ki is szabadul belőlem a jó öreg róka koma. Ha engem kérdeztek, már rég nem voltam ennyire részeg. Persze engem nem kérdezett senki… Egyébként fogalmam sincs, hogy kötök ki végül a medencénél, noha annyira talán nem is lényeges. Ugyanis a lényeg az a kevés alkohol az üvegben, ami még megmaradt, és amit oly’ hévvel és oly’ szenvedélyesen szorítok magamhoz, hogy azt még a környék legnagyobb alkoholistája is megirigyelné. Most mit kerteljek? Úgy kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta. Könnyen meglehet, hogy így is van…