Hideg futkosott a hátamon, hogy a karom, a lábam, sőt! Az egész testem libabőr borította be. Hallgatva Ali történetét ez az egész „A” ügy egyre zavarosabb lett, s mégis sok dolgot kezdtem tisztában látni. Arra ugyan nem volt esély, hogy ma este kitaláljuk ki akarja megölni Alit, de arra viszont igen, hogy idővel fényt derítsünk mindenre és leleplezzük őt.
Hangokat hallottam beszűrődni odakintről. Léptek zaja ütötte meg a fülem, aztán láttam egy árnyat elhúzni az üveg mögött. Szívverésem felgyorsult, nyugtalanná vált a légzésem is, ahogy kifelé néztem az ablakon, de nem láttam semmit.
- Van itt valaki. – szólaltam meg halkan, talán a hangomon is érezhető volt a félelem, ami egyre erősödött bennem. Egyedül voltunk öten, egy bárban. Tudtuk, hogy kockáztatunk, mégis meglepetésként ért mindannyiunkat, ahogy az üveg egyszer csak megrepedt, aztán apró darabokra hullott és csörömpölve zuhant a földre. Az üveg helyén, pedig ott volt „A”. kezében fegyvert fogott, amit egyenesen ránk szegezett, mi pedig mint az őrültek, loholtunk minél messzebbre tőle. Berohantunk egy szobába és magunkra zárva az ajtót abban reménykedtünk, hogy talán nem követ bennünket. Naiv gondolat... ez be is bizonyosodott. Lövések hangzottak fel az ajtó elől, Spencer pedig hátulról megtolva minket, ösztönzött arra, hogy fussunk tovább. Kirobbantunk egy ajtón.
Arcomba csapott az esti hűvös levegő, a fekete sötétséget nem világította be más csak a hold. Még csillagok sem voltak az égen, olyan volt, mintha az apró égi testek is féltek volna ma este előjönni. Nem hibáztattam őket érte, ha nem lett volna észveszejtően fontos, én is inkább otthon maradtam volna, bebugyoláltam volna magamat egy plédbe és kiültem volna az ablakba bámulni a holdat. De ehelyett itt voltam, az adrenalin átitatta egész testemet, a félelem acélos karmokkal szorongatta a torkomat, ahogy felfelé kapaszkodtam a lépcsőn nyomomban Alisonnal és Spencerrel míg előttem Hanna és Aria igyekezett felfelé a tetőre, hogy megpróbáljunk megmenekülni üldözőnk elől. Kiutat keresve szétszóródtunk a tetőn, én minden oldalról megnéztem, hátha újabb lépcsősort találok valahol, ami lefelé vezetve kijuttathatna minket a pokolból, de nem találtam.
- Innen nincs kiút. – szólaltam fel kétségbeesetten, ahogy a hajamba túrtam és mély lélegzeteket vettem, így próbálva lenyugtatni magam. De hogyan is nyugodhattam volna meg egy tetőre zárva, egy őrült elől menekülve, aki talán nem csak Alival, de mindünkkel végezni akart? Sehogy. A rettegés ami belülről emésztett szinte kibírhatatlan volt. Ráadásul nem csak én voltam az, akinek a félelem görcsbe rántotta a gyomrát. Mind féltünk és kétségbe voltunk esve. Az pedig, hogy sehol sem találtunk kiutat egy cseppet sem volt megnyugtató tény számunkra.
Mögöttünk kinyílt egy ajtó, az amelyikkel normál esetben az emberek felszoktak jönni a tetőre. A falra árnyékot vetett a hold és a gyér lámpák fénye, azonban így sem tudtuk felismerni az alakot. Közelebb húzódtunk egymáshoz a lányokkal, szorosan álltunk egymás mellett. Nagyot nyeltem, ahogy az alak fokozatosan közeledett felénk. Csak arra tudtam gondolni, hogy itt a vége, végünk van. Aztán remény sugár hasított az égbe -persze csak képletesen szólva -, amikor az ismeretlen alak mögötti fénysugár halvány derengése megmutatta előttünk ki is ő valójában.
- Ezra? – hallottam Aria hangját. Hunyorogtam egy kicsit, így már én is ki tudtam venni az alakját. Tényleg ő volt! S jobb esetben ez talán megkönnyebbüléssel töltött volna el, most csak és kizárólag arra tudtam gondolni, hogy mi a fenét keres itt? Hogy került ide?
A következő pillanatban kivágódott egy másik ajtó is, ahonnan már a várt ellenség közeledett. „A” a sötét pulóverében előre lépett, mi pedig sikoltva húzódtunk Ezra irányában. Korábbi kétes gondolataim egyszeriben csak elszálltak és most örültem, hogy itt volt velünk.
- Tudom, ki vagy. – mondta Ezra, felemelt kezekkel „A” irányába fordulva. Erre ő előrébb lépett és felemelte a kezében tartott fegyvert és lőtt...
Az első golyó figyelmeztetésként repült Ezra irányába, aki lehajolt, így  a golyó nem találta el, a második lövés még nem dördült el, de a pisztoly csöve egyenesen ránk mutatott. Olyan gyorsan történt minden, Ezra egyszer csak felpattant, rárontott „A”-re  és dulakodni kezdtek. A következő lövés és bekövetkezett, ezúttal a golyó azonban célba is talált, a pisztoly azonban kihullott „A” karmai közül és a földre esett. „A” a fegyverért kúszott, de Hanna volt a gyorsabb. Felkapta a fegyvert, hátrált és a földön fekvő „A”-re szegezte azt.
- Vedd le a maszkod! Most! – kiáltott rá Hanna.
- Vedd le! – csatlakozott hozzá Aria is.
Én és a többiek pedig visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy mi fog történni. Ökölbe szorultak a kezeim, a fogaimat összeszorítottam, az ajkaimat pedig összepréseltem. Az izgalom, a félelem... mind-mind a tetőfokra hágott. S ez milyen ironikus, mert mi is épp egy tetőn voltunk.
„A” a maszkjához nyúlt, kínzóan lassan érintve meg azt. Aztán fogta magát, a tető széléhez rohant és egyszerűen csak leugrott onnan.
- Ne! – kiabáltuk egyszerre, ahogy elindultunk utána, de mi nem ugrottunk. Csak néztük, ahogy ott kapaszkodik a szemben lévő épület tetejéről csimpaszkodva és felhúzódzkodik. Aztán csak néztük, ahogy elsétál és eltűnik a másik épületben.
Majdnem megvolt, de elvesztettük. Itt volt az esélyünk, hogy végre megtudjuk ki zaklatott bennünket, ki volt az, aki többször is megpróbált megölni minket és ki volt az, akit mi mind Ali anyukájának hittünk. Úgy tűnt, örökre rejtély marad...
Észre sem vettem Aria mikor sétát el mellőlünk, már csak a kétségbeesett kiáltását hallottam és láttam, ahogy az összerogyó Ezra után nyúlt. Mind odarohantunk és láttuk, hogy Ezra vérzik, de nem tudtuk mit tehetnénk. Ali elszorította a sebét, Spencer és én pedig gondolkodás nélkül a tető széléhez rohantunk és kiabálni kezdtünk, ahogy csak a torkunkon kifért, hátha valaki meghallja...