Élettelenül pillantok ki az ablaküvegen. Miért vagyok itt?
Már semmi sem érdekel.
- Hova megyünk? – teszem fel a kérdést, de még mindig a párás ablaküvegen bámulok kifelé. Az utat figyelem, ahogy elhagyjuk a várost. Azt az átkozott várost.
- Haza – feleli nekem Oliver. A srác, akit úgy imádok, mégsem tudja. Sosem fogja megtudni, ha rajtam múlik. Pedig ő az én mindenem.
Haza? Mi az, hogy haza? Mi az, hogy otthon? Csak egy vicc. Nem ismerem ezt a fogalmat.
Flegmán horkantok egyet a válaszára. Tudja, hogy miért tettem. Tudja, hiszen neki sincsen igazi otthona. Neki még talán annyira sincs, mint nekem. A szülei lemondtak róla, berakták egy nevelőintézetbe, ahonnan megszökött. Azóta önellátó életmódban él; drogdíler. Az én drogdílerem is, többek között.
Én meg… én meg családban élek elvileg, de ezt mégsem érzem. Fel sem fog tűnni nekik, hogy nem vagyok ott. Észre sem fogják venni a hiányomat. Nem fogják érezni. Mert nagyjából ennyit érek, amikor otthon vagyok.
A nővérem. Igen, neki jelentettem valamit, ő törődött velem. De az már régen volt. Most már ő sincs nekem. Egyedül csak Oliver van nekem, senki más. Na meg persze a drogok…
Ó igen, ezt a szárnyaló érzést semmi sem múlhatja felül. És szerencsére senki sem tart vissza attól, hogy a számba vegyem ezt a hirtelen kezem ügyébe kerülő pirulát, amiről igazából azt sem tudom, hogy pontosan micsoda. Nem is érdekel. Itt volt, én pedig nem hagytam kárba veszni.
Aztán az út egyre homályosabb lesz, a fák is lassacskán összemosódnak előttem. Már minden egy nagy egységet alkot, az egész világ egy hatalmas nagy egész. Nem létezik már többé olyan, hogy külön. A beton egybeolvad az égbolttal, míg a zöldellő fák egy hatalmas nagy masszává állnak össze. És én nevetek. Nevetek ezen a furcsa világon. Ezen a mocskos világon, ami voltaképpen most vicces nekem először.
Már érzem. Érzem minden rezdülésemben a drogok felszabadító érzését. Drogok? Nem csak egy volt?
Ki tudja már.
Behunyt szemmel vonaglok a zenére, teljesen átadom magam a ritmusnak. Az egész lényemmel ott vagyok, mindent érzek, mégsem érzékelek semmit. A képzeletem már messze jár. Szinte lüktet bennem a basszus. A szívem egyszerre dobban a hangfalak dübörgésével. Olyan vicces ez. Nevetek hát ezen is.
Valaki hozzám ér. Hagyom. Most minden érintést úgy élek meg, mintha eddig egy burokban éltem volna. Most minden érzés annyira intenzív és felfokozott. Akarom, akarom, akarom.
De nem Oliver volt az. Fel sem tűnt.
Az egyik pillanatban még a terem közepén táncoltam, a másik pillanatban pedig már arra leszek, illetve vagyok figyelmes, hogy Oliver szétveri azt a fickót, aki az előbb olyan galád módon letapizott. És én hagytam.
Megtorpanok. Most minden olyan nehéz. Ólomként nehezedik rám a súly. A súlyos percek. Még a pislogás is megerőltető számomra. Minden.
Csak egy perc volt, nem több. Mindösszesen csak egy percig tartott ez a furcsa köztes állapot. Egy perc, mégis maga volt az örökkévalóság.
Elmúlt, nincs tovább. Hirtelen nevetek fel, hátrafeszített fejjel, teli torokból.
Hogy min nevetek? Már én sem tudom, de annyira vicces.
És már repülünk is. Ki a szórakozóhelyről. Oliver orrából folyik a vér. Aggódom érte, mégis nevetek. Együtt nevetünk. Aztán megcsókol, ezzel szétkenve vérét az arcomon. Nem érdekel. Tetszik. Nevetek. Nevetünk.
Hol ébredek? Mit számít? Nem otthon.
... és ez a lényeg.

„Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.”

Ki vagyok? Mi vagyok? Miért kell így éreznem? Nem hagynak nyugodni. A gondolatok. A fejemben üvöltő démonok. Hagyjatok! Elég volt…
Nem akarom többé ezt érezni, amit most érzek. Repülni akarok. Repülni egy másik univerzumba.
A szél a hajamba tép. Hagyom. Élvezem. Már mindjárt vége. Már nem sokáig kell elviselnem ezeket a kényszeres gondolatokat. Ezt a fájdalmat.
Nem szeret senki. Az életemnek nincsen semmi értelme. Csak vagyok. Azért vagyok, hogy mások gondjait megoldjam. Hogy hallgassam a siránkozásukat, a fájdalmaikat. Hát rám ki kíváncsi? És arra, hogy én mit érzek? Az kit érdekel?
Senkit.
Fél lábbal már lent vagyok. Csak egy lábon egyensúlyozok, és mindjárt vége. Hamarosan elvesztem a kontrollt a testem felett, aztán a mélybe hullok. Pontosan úgy, ahogyan szeretném. Le akarok ugrani erről az átkozott felhőkarcolóról. Repülni akarok, zuhanni a semmibe.
Hány emelet? Passz. A hatvanadik emeletnél meguntam a számolást. És egyébként is, kit érdekel? A célnak tökéletesen megfelel.
Már csak egy kis elhatározás. Egy nagyon kevés, csak egy leheletnyi elhatározás szükséges, és megvagyok. És vége. Már nem kell sok. Már nem…
Még egy utolsót szívok a cigarettámból, majd eldobom. El a messzeségbe. Hamarosan követlek, barátom…
Hirtelen megragadja a karomat. Nem ereszt. Én viszont nem hagyom magam, minden erőmmel azon vagyok, hogy a mélybe vessem ezt az átkozott porhüvelyt, amibe az élet kényszerített bele. Ellenkezem, de a lábaim felmondják a szolgálatot, majd összecsuklanak. Elkap, elkapja ezt az élni nem akaró testet, hogy aztán az oltalmazó karjaiba zárhasson. Valósággal beleolvadok ezekbe a biztonságot adó karokba.
Én nem akartam, sosem akartam senkit így megszeretni, mint őt. És azt sem gondoltam volna, hogy majd pont ő fog utánam jönni, hogy megállítson az öngyilkossági kísérletemben. Egyáltalán honnan tudta, hogy itt vagyok? Honnan tudta, hogy mit akarok?
Már nem értek semmit sem. Csak sírok. Pontosan úgy sírok, mint ahogyan egykor nevettem. Teljes szívemből, az egész lényemet átadva az érzésnek. Jelen esetben a fájdalomnak.
- Miért? Miért tetted ezt? – zokogok, miközben az arcomat a mellkasába temetem. – Csak hagyj meghalni…
Hangom elcsuklik. Már semmi sem érdekel. A fájdalmat felváltja az üresség. Ilyenkor minden mindegy már. De ő itt van velem. Nem ereszt. Még mindig szorosan a karjába zár. Miért kell itt lennie, amikor minden olyan egyszerűnek tűnt idáig?
Igen, egészen addig, míg meg nem jelent, és el nem rontott mindent. Azzal, hogy belépett az életembe. Felkavarta az álló vizet. Nyomot hagyott bennem. Az én ingoványos lelkemben. Nagyon mély nyomot. Extázis és gyötrelem elegye. Boldogságot és szenvedést szabadított rám.
Csak egy név: Oliver

„Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Vig dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.”

- Hogy vagy ma, Nora? – szegezi rám a tekintetét Dr. Sullivan. Valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva nyugtató hatással van rám ez a nő. A mogyoróbarna szemei, a mézédes biztonságot sugalló hangja. A nővéremet juttatja az eszembe. Ezért bármily’ meglepő, de megbízom benne.
Egy újabb látogatás a rendelőjében. Minden héten kétszer jövök hozzá, ezért már egészen otthonoson mozgok itt, ebben a zavaróan nyugalmas légtérben. Mintha ez lenne a második otthonom, holott egy éve még egyáltalán nem volt otthonom. Elszöktem. A szabad ég alatt háltam, egy vadidegennel az oldalamon. Legalábbis az anyám és a nevelőapám szerint vadidegen volt, én viszont tudom, hogy nem az volt, hanem az életem szerelme. Vagy valami olyasmi. Akárhogy is, mindezek ellenére sem zavarta őket, hogy kimaradok a suliból, drogozok, és végezetül megszökök ezzel a vadidegennel hazulról. Persze mindez már csak a múlt. Most már jó kislány vagyok, vagyis igyekszek az lenni. Mert kaptam egy második esélyt az élettől, amit nem fecsérelhetek el. Ezért is vagyok itt… most, és minden héten kétszer. Hogy jobbá váljak, mint ami vagyok. Már egészen jól haladok, egyébként. Fél éve költöztünk ide a nővéremmel, aki amint észrevette az akkori problémát, azonnal a dolgok elébe vágott és cselekedett. Köröztetni kezdett, engem és Olivert egyaránt. Aztán elkaptak minket, természetesen. Engem szanatóriumba küldetett, virágnyelven elvonóra, hogy leszokjak a drogokról. Még éppen idejében. Ezt követően pedig úgy döntött, hogy nem hagyja, hogy az anyám nem létező nevelési módszerei szerint éljek, és úgymond tönkretegyem az életemet; magához vett. Egy az egyben. Zokszó nélkül. Életem legszebb napja volt az, amikor kijelentette, hogy elköltözünk. Csak mi ketten. Persze még így is nehéz ténylegesen megbíznom benne, és képtelen vagyok úgy nézni rá, mint régen, hiszen ő is elhagyott. Mi van, ha újra megteszi? Mi lesz akkor velem? Most már Oliver sincs.
Nem tudok bízni az emberekben. Össze vagyok zavarodva. Holott mégis itt van egy ember, akiben megbízok. Ki érti ezt? Én már rég nem próbálok értelmet keresni a cselekedeteimben, a gondolataimban meg aztán pláne nem. Ösztönlény vagyok. Ösztönből bízok és egyúttal rettegek. Rettegek attól, hogy egyszer elhagynak.
- Hát, nem is tudom… Kissé össze vagyok zavarodva – bököm ki azt, ami a lelkemet nyomja. Elvégre ezért van orvosom, ezért fizetjük, nemde? Adjon valami gyógyírt a kusza gondolataimra, mielőtt még idő előtt újra megőrülnék, és a drogokhoz folyamodnék. Mert lássuk be, hogy ezt tenném most a legszívesebben.
- Elmondod, hogy mi aggaszt? – teszi fel a nagybetűs kérdést, ami úgy vélem, hogy lassan már rutinszerű kérdéssé vált az elmúlt évtizedek folyamán a pszichiáterek körében. Nem kell hozzá nagy tudomány, ha engem kérdeztek. Habár, ja. Engem aztán nem kérdezett senki…
- Egyszerűen csak nem találom a helyemet. Nem találom a helyemet, amikor egyedül vagyok. Bolyongok, keresek valamit. Rettegek egyedül lenni. Szabályosan rosszul érzem magamat, amikor nem Vele vagyok – nyelek egy nagyot. Egyedül csak Dr. Sullivan tudja, hogy kit értek vele alatt. Még a nővérem sem tudja ezt a kis titkomat. Senki sem tudja. Pedig a legszívesebben világgá kürtölném az egészet, de nem lehet. Miért is lehetne? Nehogy a végén még egyszerű legyen az életem… – És félek, hogy majd ez is véget ér. Úgy ér véget, hogy még el sem kezdődött igazán, mert szükségem van rá, és félek, hogy ez majd végezetül elijeszti. Ugyanakkor nem tudok megállapodni mellette. Nem tudok egyedül csak rá koncentrálni, amikor nem vagyunk kettesben. Nem tudom csak úgy figyelmen kívül hagyni a többi embert, a barátaimat és az iskolatársaimat. Tehát attól is félek, hogy engem fog elijeszteni a… korlátozás. Féltem a szabadságomat, azt hiszem. – A nem létező szabadságomat. Merthogy nem vagyok szabad, sosem voltam. Legfeljebb csak a drogmámorban vonagló tudatom érezte magát szabadnak, amikor egy vadidegen tájon fetrengtem a néhai drogdíleremmel az oldalamon. Csakhogy lehetőségem volt dönteni a sorsomról, félelem nélkül. Most nem érzem a lehetőséget. Ha ténylegesen kijelentem, hogy vele vagyok – elveszítem a szabadságomat. Még ha nem is igazi szabadság, hanem csupán csak illúzió – akkor is. Ha viszont kijelentem, hogy minden maradjon így, ahogy van – Őt veszítem el.
- Miért félsz az elköteleződéstől?
- Mert ilyen vagyok. Ilyen a természetem.
- Szerintem sokkal több van itt a háttérben, mint azt gondolnád. Igazából attól félsz, hogy elveszel megint. Hogy újra magad alá temetnek a démonaid. Hogy újra befolyásolhatóvá válsz valaki által, és úgy érzed, hogy a Te kezedben van a döntés, miközben a lelked mélyén pontosan jól tudod, hogy ez nem igaz. De ne felejtsd el, hogy ez a lány nem Oliver. Vagy mit gondolsz? Szerinted képes lenne ártani neked? Mit érzel, amikor vele vagy?
Gondolkodás nélkül vágom rá a választ. Azt, ami a legelőször az eszembe jut. – Úgy érzem, hogy végre hazataláltam. Amikor vele vagyok, úgy érzem, hogy otthon vagyok.
Csak egy név: Elsa