A lehető legkényelmesebben fekszem a hatalmas paplanomba burkolózva, mikor émelyegni kezdek. A gyomromban furcsa érzések hullámzanak, a fejem pedig minden egyes lélegzetvételem alkalmával szét akar robbanni. Hiába próbálok az álmomba menekülni, a fájdalom és a rosszullét nem szűnik meg, még egy pillanatra sem. Ahogy átfordulok egyik oldalamról a másikra, csak még inkább forogni kezd velem a világmindenség. Ekkor kikapcsol az agyam, a paplant arrébb hajítom és futok ki a fürdőszobába, már-már fénysebességgel. Ott kicsit sem nőiesen és kecsesen kikívánkozik belőlem minden, amit a délután folyamán fogyasztottam. Mindezt és egy alapos fogmosást követően mászok vissza a szobámba, ahol észreveszem, hogy fény szűrődik be a függöny szélénél. Kezemmel automatikusan a telefonom után nyúlok, mert nem akarom elhinni, hogy átaludtam volna az egész estét és éjszakát...
19:38. Megkönnyebbülve fellélegzek, bár a nyugodtság nem tart túl sokáig, hisz még mindig rosszul vagyok. Szívesen ráfognám valamilyen romlott ételre, esetleg szalmonella mérgezésre, de aligha hiszem, hogy anyunak ne tűnt volna fel az a tömény alkohol szag, ami pár perccel ezelőttig belőlem áradt. A hajamból ömlik a füst, s ahogy végig nézek magamon, látom meg, a bulizós ruhám van még rajtam. Eszméletlen szörnyen festhetek, de időm nincsen változtatni, mert mire felfogom, mi történik, addigra már valaki be is nyit hozzám.
Nem látom az arcát, de a testfelépítéséből rögtön tudni vélem, hogy pasiból van az illető. - Caleb? - Kérdezem elcsukló hangon, majd mikor a lámpát valósággal felcsapja az illető, hunyorogva végignézek rajta. Hoppá.
- Travis vagyok. - Szájtátva meredek rá, megszólalni sem bírok. Ő pedig nem vár tovább, inkább lelép, ha már nem hívom beljebb. Szemeimet mérgesen lehunyom, a düh forr bennem. Legszívesebben megütnék valakit, vagy ha nem személyesíthetek meg senkit, akkor csak egy boxzsákot püfölnék, de nálunk sajnos az sincsen. Viszont talán még maradt pár korty abban a kis üvegben, amit elrejtettem a táskám mélyén.
Odabaktatok a székemhez, feltúrom a táskámat, de nem találom meg, amit keresek. Egyre idegesebben dobálom ki a cuccaimat, vagy az ágyamra vagy csak simán a földre. Nem sok mindenre emlékszem a délutánból, de arra igen, hogy elraktam az üvegemet a táskámba.
- Ezt keresed? - Anyám hangja valósággal belevisít a fülembe, bár gondolom ezt csak a másnaposságomnak köszönhetem. Felé fordulnék, de közben üzenetem érkezik Emilytől. A lányok várnak rám, mennem kell.
- Igen, visszaadnám Travis-nek. - Hazudok, igaz nem lep meg, nem ez az első eset. Mikor elsétálok anyukám mellett, megfogja a karomat, ezzel maradásra bírva.
- Mi történt Hanna? - Aggódó tekintettel néz rám, de én elfordítom a fejem. Nem akarom, hogy észrevegye, még mindig nem vagyok józan, sem azt, hogy könnyek gyűltek a szemembe. A kis üveget persze nem adja oda, de legalább arrébb áll és az utamra enged.
A friss levegő némiképp jó hatással van a józanodásra, de ez se lesz egy egyszerű menet. Spencer-ék háza pedig, ahova a találkozót szervezték túl közel van. Amikor odaérek, bekapok egy rágógumit, óvatosan megkocogtatom az üveget és belépek a hátsó ajtón keresztül a lányokhoz a konyhába. Már mindannyian ott vannak, egyedül Alison hiányzik, aminek én inkább örülök, de ezt nem árulom el a többieknek. Beállok Emily és Spencer közé, velem szemben Aria, aki a telefonját nyomogatja.
Emily felém fordul, kérdő tekintetével pedig az én arcomat fürkészi.
- Jól vagy? - Érdeklődik, én viszont nagyot sóhajtva vagyok képes csak a válaszadásra. Miért kérdezi ezt mostanában mindenki tőlem? Mégis hogy kellene lennem mindazok után ami történt? Felejtenék el mindent? Persze, ennyi erővel akár vakon követhetném Alisont is...
- Épp olyan kiegyensúlyozott vagyok, akár a Dalai Páva. - Összeszedve minden energiámat rámosolygok barátnőmre és hasonló gesztust várnék cserébe, mikor Spencer megszólal.
- Láma, Hanna, Dalai Láma! - Már-már belekiáltja a fülembe, de gondolom legbelül még élvezi is azt, hogy ismét kijavíthatott. Én csak vállat vonok és nem felelek semmit, ezt pedig tudom, hogy nem szeretik.
- Na? - Sürgetném meg a dolgokat, végtére is nem igazán szeretnék sokáig itt ácsorogni, főleg így, hogy semmit sem csinálunk.
- Nyugi már! Alison is megérkezhet akármelyik percben... - Emily felvilágosít arról, hogy mire is várunk pontosan. Ja, hogy ő is idejön? Akkor én inkább megyek, köszönöm. Elindulok az ajtó felé, de mivel látom barátnőim neheztelő és egyben csodálkozó tekintetét, megállok.
- Azt hittem csak négyen leszünk. - Mondom szomorúan, mire jön Aria-tól a válasz, hogy "már nem csak négyen vagyunk". Szemeimet égnek emelem és kisétálok az ajtón. Hiába kiabálnak utánam, hiába akarnak maradásra bírni. Hanna, aki egykor csodálta és mindenáron kitartott Alison mellett, mára halott. Viszont itt van az új Hanna, aki nem hagyja, hogy újra játékszerként kezeljék és aki most már sokkal erősebben kiáll a saját véleménye mellett. Ezt pedig nekik is el kell fogadniuk, ahogyan azt is, hogy nem vagyok hajlandó Alison közelében lenni...