Üdvözlünk mindenkit a Pretty Little Liars FRPG oldalán! Jelenleg mi vagyunk az egyik legaktívabb - lehet, hogy az egyetlen aktív - PLL témával foglalkozó szerepjátékos oldal Magyarországon. Ha bármi kérdésed lenne, vagy csak elakadtál fordulj bizalommal a Staff tagok bármelyikéhez. Jó szórakozást és idő töltést az oldalon!
Staff;;

Az oldal megnyitása:
2014. Szeptember 20.






























Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (14 fő) Vas. Szept. 21, 2014 2:43 pm-kor volt itt.


















» Camp of freedom
by -A Team Kedd Jan. 13, 2015 4:03 pm

» Twilight
by Clarissa Tate Szomb. Dec. 27, 2014 9:41 pm

» Bejelentések
by Clarissa Tate Kedd Dec. 23, 2014 4:34 pm

» Bones FRPG
by Charles Hemsworth Vas. Dec. 21, 2014 9:02 am

» Udvar
by Jennifer Rochester Szer. Nov. 19, 2014 8:13 pm

» Keresett karakterek
by Aaron Weston Hétf. Nov. 10, 2014 7:16 pm

» Highway to Hell - Arielle & Chuck
by Charles Hemsworth Hétf. Nov. 10, 2014 3:00 pm

» Tanterem
by Aaron Weston Hétf. Nov. 10, 2014 8:44 am


















A gyönyörű szép dizit Elenának köszönjük aki idejét és türelmét nem sajnálva megalkotta ezt a gyönyörű szép külsőt. A képek a deviantART-ról és a tumblr-ről származnak. Az effektekért úgy szintén Elenának tartozunk hálával. Az oldal története a Pretty Little Liars c. sorozat alapján készült. Néhány dologban eltérünk a sorozatban említett dolgoktól, de szeretnénk ha azért nem lenne akkora nagy változás. Értünk mi itt azalatt olyan dolgokat, hogy például Ariának gyereke születik Tobytól. Ez sosem történne meg, így hát ilyen komoly és nagy dolgokat ti se tervezzetek, ha kérhetjük. Az oldalon található történet - a bővített verzió amit beleírtunk a sorozatban történt dolgokhoz - CLARISSA ÉS SPENCER - fejéből pattant ki. Az oldalon található leírásokat úgy szint ők készítették saját megfogalmazással, saját ötletekkel ezért nem szeretnénk más oldalakon meglátni azokat!

Staff;;

Share | 
 

 Nora Phillips

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Spencer Hastings
Liar
avatar

• Foglalkozás : △ Finding out who's A
• Tartózkodási hely : △ Rosewood
• Humor : △Maybe
• Hozzászólások száma : 233
• Join date : 2014. Aug. 13.

TémanyitásTárgy: Re: Nora Phillips   Vas. Okt. 05, 2014 10:30 am



Elfogadva!


Üdv a fórumon, Nora!  Cuki Ez az előtörténet, amit az imént olvashattam tőled.. woow, nem találok szavakat. Annyira részletes volt és szépen megfogalmazott. Az idézetek, amiket közbe ékeltél csak még jobban kiemelték mindazt, ami lejátszódik a karakteredben. Az az igazság, hogy meg tudlak érteni.. Én is túlestem már hasonlón. Remélem Elsa mellett sikerül majd kilábalnod ebből az állapotból, mert teljes mértékben megérdemled a boldogságot!  love
Elolvastam Elsa hirdetését és azt kell, hogy mondjam, tökéletes munkát végeztél!
Engedlek is utadra, hogy lefoglalhasd az arcodat, nevedet és titulusodat. Jó játékot! Remélem sikerül megtalálnod a boldogságot Elsa mellett! Smile






you do know how to whistle, don’t you?
-Marie “Slim” Browning

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nora Phillips

avatar

• Foglalkozás : Who cares?
• Tartózkodási hely : Rosewood
• Humor : Wicked
• Hozzászólások száma : 0
• Join date : 2014. Oct. 01.
• Age : 22

TémanyitásTárgy: Nora Phillips   Csüt. Okt. 02, 2014 9:50 am

Nora Elizabeth Phillips


I can't change who I am.



Olyan, akár a tűzbe mártott jég. Néha éget, néha megfagyaszt. Maga sincs tisztában a tulajdonságaival. Mint egy nyitott könyv, mégis tele van titkokkal, amik csak arra várnak, hogy valaki megfejtse őket. Kiszámíthatatlan, betörhetetlen, megszelídíthetetlen. Annyira szilaj, annyira megfoghatatlan, mégis tele van kétségekkel, félelmekkel, démonokkal. Örökös harcban áll magával. Nem tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. Nem tudja különválasztani egymástól a kettőt, nem ismeri a határvonalakat. Szabályokat szeg meg, mindent elront, mindent tönkretesz, amit csak lehet. Van, hogy véletlenül, de olykor előfordul az is, hogy direkt, szánt szándékkal. Mert azt akarja, hogy a világ tükrözze a benne uralkodó, tomboló és megszűnni nem akaró káoszt, amitől lassacskán már megfullad. Nem tudja kontrollálni az érzéseit. Van, hogy a fellegekben jár, de gyakrabban előfordul az ellenkezője, hogy olyan mélyre süllyed, hogy azt hiszi; innen már nincs visszaút. A drogok pedig csak még inkább rátesznek egy lapáttal, de ez a legkevésbé sem érdekli őt. Nem fél a következményektől, sem pedig az esetleges kockázatoktól. Összességében mondhatni, hogy a végletek embere. Nincs középút. Fekete van és fehér. Vagy szeretlek, vagy gyűlöllek, a semleges szót nem ismeri. Az érzést sem.
Alapjában véve okos lány, talán túlságosan is. Tökéletesen átlátja a világban zajló történéseket, folyamatokat, kapcsolatokat, mindent. Ebből adódóan kénye és kedve szerint képes manipulálni a környezetében akárkit. Ha akar, akkor könnyedén az ujja köré csavar, a tudtod és a beleegyezésed nélkül.
Egy igazi manipulátor, egy vezéregyéniség, akit akarva-akaratlan követnek a többiek. Mindig a középpontban van, bár ez sokszor nem szándékos, egyszerűen csak így alakul. Mert ő ilyen. Fény az alagút végén. Tűz a víz alatt. Fagy a forróságban. Mindig kitűnik a tömegből, sosem szenvedett attól, hogy észrevétlen marad, mert már önmagában véve is egy jelenségnek számít. Ha egyszer megismered, utána többé sosem fogod tudni elfelejteni.
Minden bombák anyja ő. Olyan, akár egy ősrobbanás. Észveszejtő vehemenciával képes berobbanni valakinek az életébe, iszonyatos pusztítást és károkat hagyva maga után.
De van egy másik arca is, amit nem sokan ismernek. Egy igazi kislány, tele szeretethiánnyal, és ez az elveszett kislány csupán csak arra vágyik, hogy figyeljenek rá. De úgy igazán. Azt akarja, hogy végre valakit érdekeljen ő is. Ne csak egy eszköz legyen, aki a középpontban van, manipulál és megold vagy éppen generál mindenféle problémát. Szeretni akar és szeretve lenni, de ezt nem meri sem kimondani, sem felvállalni. Ő ennél sokkal erősebb, úgy véli. Szeretné, ha a segélykiáltása nélkül is végre felfigyelnének rá. Ám hiába kiabál legbelül, senki sem veszi észre. És ebbe minden áldott nap belehal egy kicsit. És drogozik – pontosan ezek miatt. Mert a drogoktól megkapja azt, amit mástól nem; szeretet, figyelmet, törődést, boldogságot.
Ő mindent odaad magából, mégsem ad semmit sem. Hiszen minden, amit adni tud az felszínes és értéktelen. Az igazi értékek ott vannak mélyen a jéghegycsúcs alatt, de az a jéghegycsúcs áttörhetetlen és megközelíthetetlen.
Elvárja, hogy szeressék őt, mégsem tesz az ügy érdekében semmit. Sőt, még inkább csak elmarja maga mellől azokat, akik igazából szeretnék. Megérthetetlen lelkivilággal rendelkezik. Voltaképpen még ő maga sem érti sokszor, hogy mit miért tesz.
Egy hatalmas nagy rejtvény ő; a minden és a semmi.



Becenév: N.
Születési hely, idő: Los Angeles, 1996. augusztus 20.
Avatar: Kaya Scodelario
Csoport: Liar
Érdeklődési kör: Komolyzene, balett, különféle sportok (igen, még az extrém sportok is!), Kafka könyvei, és persze minden, ami tiltott gyümölcs.
Kapcsolat a családdal: A nővérén kívül senkivel nem tartja a kapcsolatot. A nővére a mindene. Imádja, függ tőle, meghalna érte. Egyéb kérdés?



Wicked witch of the west - Titok - Nemfogomkiszámolnibocs - None


Élettelenül pillantok ki az ablaküvegen. Miért vagyok itt?
Már semmi sem érdekel.
- Hova megyünk? – teszem fel a kérdést, de még mindig a párás ablaküvegen bámulok kifelé. Az utat figyelem, ahogy elhagyjuk a várost. Azt az átkozott várost.
- Haza – feleli nekem Oliver. A srác, akit úgy imádok, mégsem tudja. Sosem fogja megtudni, ha rajtam múlik. Pedig ő az én mindenem.
Haza? Mi az, hogy haza? Mi az, hogy otthon? Csak egy vicc. Nem ismerem ezt a fogalmat.
Flegmán horkantok egyet a válaszára. Tudja, hogy miért tettem. Tudja, hiszen neki sincsen igazi otthona. Neki még talán annyira sincs, mint nekem. A szülei lemondtak róla, berakták egy nevelőintézetbe, ahonnan megszökött. Azóta önellátó életmódban él; drogdíler. Az én drogdílerem is, többek között.
Én meg… én meg családban élek elvileg, de ezt mégsem érzem. Fel sem fog tűnni nekik, hogy nem vagyok ott. Észre sem fogják venni a hiányomat. Nem fogják érezni. Mert nagyjából ennyit érek, amikor otthon vagyok.
A nővérem. Igen, neki jelentettem valamit, ő törődött velem. De az már régen volt. Most már ő sincs nekem. Egyedül csak Oliver van nekem, senki más. Na meg persze a drogok…
Ó igen, ezt a szárnyaló érzést semmi sem múlhatja felül. És szerencsére senki sem tart vissza attól, hogy a számba vegyem ezt a hirtelen kezem ügyébe kerülő pirulát, amiről igazából azt sem tudom, hogy pontosan micsoda. Nem is érdekel. Itt volt, én pedig nem hagytam kárba veszni.
Aztán az út egyre homályosabb lesz, a fák is lassacskán összemosódnak előttem. Már minden egy nagy egységet alkot, az egész világ egy hatalmas nagy egész. Nem létezik már többé olyan, hogy külön. A beton egybeolvad az égbolttal, míg a zöldellő fák egy hatalmas nagy masszává állnak össze. És én nevetek. Nevetek ezen a furcsa világon. Ezen a mocskos világon, ami voltaképpen most vicces nekem először.
Már érzem. Érzem minden rezdülésemben a drogok felszabadító érzését. Drogok? Nem csak egy volt?
Ki tudja már.
Behunyt szemmel vonaglok a zenére, teljesen átadom magam a ritmusnak. Az egész lényemmel ott vagyok, mindent érzek, mégsem érzékelek semmit. A képzeletem már messze jár. Szinte lüktet bennem a basszus. A szívem egyszerre dobban a hangfalak dübörgésével. Olyan vicces ez. Nevetek hát ezen is.
Valaki hozzám ér. Hagyom. Most minden érintést úgy élek meg, mintha eddig egy burokban éltem volna. Most minden érzés annyira intenzív és felfokozott. Akarom, akarom, akarom.
De nem Oliver volt az. Fel sem tűnt.
Az egyik pillanatban még a terem közepén táncoltam, a másik pillanatban pedig már arra leszek, illetve vagyok figyelmes, hogy Oliver szétveri azt a fickót, aki az előbb olyan galád módon letapizott. És én hagytam.
Megtorpanok. Most minden olyan nehéz. Ólomként nehezedik rám a súly. A súlyos percek. Még a pislogás is megerőltető számomra. Minden.
Csak egy perc volt, nem több. Mindösszesen csak egy percig tartott ez a furcsa köztes állapot. Egy perc, mégis maga volt az örökkévalóság.
Elmúlt, nincs tovább. Hirtelen nevetek fel, hátrafeszített fejjel, teli torokból.
Hogy min nevetek? Már én sem tudom, de annyira vicces.
És már repülünk is. Ki a szórakozóhelyről. Oliver orrából folyik a vér. Aggódom érte, mégis nevetek. Együtt nevetünk. Aztán megcsókol, ezzel szétkenve vérét az arcomon. Nem érdekel. Tetszik. Nevetek. Nevetünk.
Hol ébredek? Mit számít? Nem otthon.
... és ez a lényeg.

„Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.”


Ki vagyok? Mi vagyok? Miért kell így éreznem? Nem hagynak nyugodni. A gondolatok. A fejemben üvöltő démonok. Hagyjatok! Elég volt…
Nem akarom többé ezt érezni, amit most érzek. Repülni akarok. Repülni egy másik univerzumba.
A szél a hajamba tép. Hagyom. Élvezem. Már mindjárt vége. Már nem sokáig kell elviselnem ezeket a kényszeres gondolatokat. Ezt a fájdalmat.
Nem szeret senki. Az életemnek nincsen semmi értelme. Csak vagyok. Azért vagyok, hogy mások gondjait megoldjam. Hogy hallgassam a siránkozásukat, a fájdalmaikat. Hát rám ki kíváncsi? És arra, hogy én mit érzek? Az kit érdekel?
Senkit.
Fél lábbal már lent vagyok. Csak egy lábon egyensúlyozok, és mindjárt vége. Hamarosan elvesztem a kontrollt a testem felett, aztán a mélybe hullok. Pontosan úgy, ahogyan szeretném. Le akarok ugrani erről az átkozott felhőkarcolóról. Repülni akarok, zuhanni a semmibe.
Hány emelet? Passz. A hatvanadik emeletnél meguntam a számolást. És egyébként is, kit érdekel? A célnak tökéletesen megfelel.
Már csak egy kis elhatározás. Egy nagyon kevés, csak egy leheletnyi elhatározás szükséges, és megvagyok. És vége. Már nem kell sok. Már nem…
Még egy utolsót szívok a cigarettámból, majd eldobom. El a messzeségbe. Hamarosan követlek, barátom…
Hirtelen megragadja a karomat. Nem ereszt. Én viszont nem hagyom magam, minden erőmmel azon vagyok, hogy a mélybe vessem ezt az átkozott porhüvelyt, amibe az élet kényszerített bele. Ellenkezem, de a lábaim felmondják a szolgálatot, majd összecsuklanak. Elkap, elkapja ezt az élni nem akaró testet, hogy aztán az oltalmazó karjaiba zárhasson. Valósággal beleolvadok ezekbe a biztonságot adó karokba.
Én nem akartam, sosem akartam senkit így megszeretni, mint őt. És azt sem gondoltam volna, hogy majd pont ő fog utánam jönni, hogy megállítson az öngyilkossági kísérletemben. Egyáltalán honnan tudta, hogy itt vagyok? Honnan tudta, hogy mit akarok?
Már nem értek semmit sem. Csak sírok. Pontosan úgy sírok, mint ahogyan egykor nevettem. Teljes szívemből, az egész lényemet átadva az érzésnek. Jelen esetben a fájdalomnak.
- Miért? Miért tetted ezt? – zokogok, miközben az arcomat a mellkasába temetem. – Csak hagyj meghalni…
Hangom elcsuklik. Már semmi sem érdekel. A fájdalmat felváltja az üresség. Ilyenkor minden mindegy már. De ő itt van velem. Nem ereszt. Még mindig szorosan a karjába zár. Miért kell itt lennie, amikor minden olyan egyszerűnek tűnt idáig?
Igen, egészen addig, míg meg nem jelent, és el nem rontott mindent. Azzal, hogy belépett az életembe. Felkavarta az álló vizet. Nyomot hagyott bennem. Az én ingoványos lelkemben. Nagyon mély nyomot. Extázis és gyötrelem elegye. Boldogságot és szenvedést szabadított rám.
Csak egy név: Oliver

„Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Vig dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.”


- Hogy vagy ma, Nora? – szegezi rám a tekintetét Dr. Sullivan. Valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva nyugtató hatással van rám ez a nő. A mogyoróbarna szemei, a mézédes biztonságot sugalló hangja. A nővéremet juttatja az eszembe. Ezért bármily’ meglepő, de megbízom benne.
Egy újabb látogatás a rendelőjében. Minden héten kétszer jövök hozzá, ezért már egészen otthonoson mozgok itt, ebben a zavaróan nyugalmas légtérben. Mintha ez lenne a második otthonom, holott egy éve még egyáltalán nem volt otthonom. Elszöktem. A szabad ég alatt háltam, egy vadidegennel az oldalamon. Legalábbis az anyám és a nevelőapám szerint vadidegen volt, én viszont tudom, hogy nem az volt, hanem az életem szerelme. Vagy valami olyasmi. Akárhogy is, mindezek ellenére sem zavarta őket, hogy kimaradok a suliból, drogozok, és végezetül megszökök ezzel a vadidegennel hazulról. Persze mindez már csak a múlt. Most már jó kislány vagyok, vagyis igyekszek az lenni. Mert kaptam egy második esélyt az élettől, amit nem fecsérelhetek el. Ezért is vagyok itt… most, és minden héten kétszer. Hogy jobbá váljak, mint ami vagyok. Már egészen jól haladok, egyébként. Fél éve költöztünk ide a nővéremmel, aki amint észrevette az akkori problémát, azonnal a dolgok elébe vágott és cselekedett. Köröztetni kezdett, engem és Olivert egyaránt. Aztán elkaptak minket, természetesen. Engem szanatóriumba küldetett, virágnyelven elvonóra, hogy leszokjak a drogokról. Még éppen idejében. Ezt követően pedig úgy döntött, hogy nem hagyja, hogy az anyám nem létező nevelési módszerei szerint éljek, és úgymond tönkretegyem az életemet; magához vett. Egy az egyben. Zokszó nélkül. Életem legszebb napja volt az, amikor kijelentette, hogy elköltözünk. Csak mi ketten. Persze még így is nehéz ténylegesen megbíznom benne, és képtelen vagyok úgy nézni rá, mint régen, hiszen ő is elhagyott. Mi van, ha újra megteszi? Mi lesz akkor velem? Most már Oliver sincs.
Nem tudok bízni az emberekben. Össze vagyok zavarodva. Holott mégis itt van egy ember, akiben megbízok. Ki érti ezt? Én már rég nem próbálok értelmet keresni a cselekedeteimben, a gondolataimban meg aztán pláne nem. Ösztönlény vagyok. Ösztönből bízok és egyúttal rettegek. Rettegek attól, hogy egyszer elhagynak.
- Hát, nem is tudom… Kissé össze vagyok zavarodva – bököm ki azt, ami a lelkemet nyomja. Elvégre ezért van orvosom, ezért fizetjük, nemde? Adjon valami gyógyírt a kusza gondolataimra, mielőtt még idő előtt újra megőrülnék, és a drogokhoz folyamodnék. Mert lássuk be, hogy ezt tenném most a legszívesebben.
- Elmondod, hogy mi aggaszt? – teszi fel a nagybetűs kérdést, ami úgy vélem, hogy lassan már rutinszerű kérdéssé vált az elmúlt évtizedek folyamán a pszichiáterek körében. Nem kell hozzá nagy tudomány, ha engem kérdeztek. Habár, ja. Engem aztán nem kérdezett senki…
- Egyszerűen csak nem találom a helyemet. Nem találom a helyemet, amikor egyedül vagyok. Bolyongok, keresek valamit. Rettegek egyedül lenni. Szabályosan rosszul érzem magamat, amikor nem Vele vagyok – nyelek egy nagyot. Egyedül csak Dr. Sullivan tudja, hogy kit értek vele alatt. Még a nővérem sem tudja ezt a kis titkomat. Senki sem tudja. Pedig a legszívesebben világgá kürtölném az egészet, de nem lehet. Miért is lehetne? Nehogy a végén még egyszerű legyen az életem… – És félek, hogy majd ez is véget ér. Úgy ér véget, hogy még el sem kezdődött igazán, mert szükségem van rá, és félek, hogy ez majd végezetül elijeszti. Ugyanakkor nem tudok megállapodni mellette. Nem tudok egyedül csak rá koncentrálni, amikor nem vagyunk kettesben. Nem tudom csak úgy figyelmen kívül hagyni a többi embert, a barátaimat és az iskolatársaimat. Tehát attól is félek, hogy engem fog elijeszteni a… korlátozás. Féltem a szabadságomat, azt hiszem. – A nem létező szabadságomat. Merthogy nem vagyok szabad, sosem voltam. Legfeljebb csak a drogmámorban vonagló tudatom érezte magát szabadnak, amikor egy vadidegen tájon fetrengtem a néhai drogdíleremmel az oldalamon. Csakhogy lehetőségem volt dönteni a sorsomról, félelem nélkül. Most nem érzem a lehetőséget. Ha ténylegesen kijelentem, hogy vele vagyok – elveszítem a szabadságomat. Még ha nem is igazi szabadság, hanem csupán csak illúzió – akkor is. Ha viszont kijelentem, hogy minden maradjon így, ahogy van – Őt veszítem el.
- Miért félsz az elköteleződéstől?
- Mert ilyen vagyok. Ilyen a természetem.
- Szerintem sokkal több van itt a háttérben, mint azt gondolnád. Igazából attól félsz, hogy elveszel megint. Hogy újra magad alá temetnek a démonaid. Hogy újra befolyásolhatóvá válsz valaki által, és úgy érzed, hogy a Te kezedben van a döntés, miközben a lelked mélyén pontosan jól tudod, hogy ez nem igaz. De ne felejtsd el, hogy ez a lány nem Oliver. Vagy mit gondolsz? Szerinted képes lenne ártani neked? Mit érzel, amikor vele vagy?
Gondolkodás nélkül vágom rá a választ. Azt, ami a legelőször az eszembe jut. – Úgy érzem, hogy végre hazataláltam. Amikor vele vagyok, úgy érzem, hogy otthon vagyok.
Csak egy név: Elsa


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Nora Phillips

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Pretty Little Liars FRPG :: Karakter sarok :: Elfogadott karakterlapok :: Liar-