Az ölembe tartom a kis csöppségemet és nézem ahogyan alszik. Annyira tündéri, és bár nem szívesen mondom ezt, de hasonlít az apukájára. Talán nem volt jó ötlet a James nyakára jönni, mivel a teherbe esésem után kijelentette, hogy neki nincs szüksége gyerekre, de mi mást tehettem volna? A nagy házát elárverezték, mivel semmi mást nem hagyott rám az öreglány, csak rengeteg adósságot. Nekem meg nem volt pénzem, hogy mindent törleszteni tudjak és hát... így jártam. De nem mehettem egy 5 hónapos csöppséggel az útra, így az egyetlen megoldás James Cobbald maradt, akinek bánatára más megoldása nem maradt: be kellett minket fogadnia. Ennek már három napja, és a napok alatt nagyon is úgy tűnt, mint aki meggondolta magát és talán mégis tudná szeretni az én picinyemet. Sőt, még azt is kijelentette, hogy hajlandó lesz a nevére venni. Ezt azonban még kell fontolnom, mert én sem igazán tudom, hogy mit akarok. Valamikor szerettem azt az embert... sőt, talán még most is szeretem. De olyan régen volt már az, amikor ennyire közel voltunk egymáshoz, mint az elmúlt három napban. Én pedig a kicsimnek mindig is olyan életet képzeltem el, amilyen nekem sosem jutott. Egy szerető anyát és apát, akiket nem csak a gyerek köt össze, hanem valóban, teljes szívből szereti egymást. Mint ahogyan régen is volt James és köztem. Régen, amikor még nem volt Daisy. Nem hiába van az a mondás, hogy az első szerelmedet sosem tudod elfelejteni. Mert tényleg nem voltam rá képes, és most csak még nehezebb. Főleg, hogy attól rettegek, hogy majd különböző csajokat fog ide felhordozni, és nekem végig kell hallgatnom, hogy mit művelnek el. Azt már nem! Az én gyerekemnek nem lehet semmilyen pótmamája, nem osztozom ezen a szerepen.
Ahogyan leülök a kicsivel az ölemben a kanapéra, Ő egyből kinyitja a szemét és rám néz. Mosolyog, nekem pedig akaratom ellenére is össze gyűlik a szememben a könny. Soha életemben nem éreztem még ennyire boldognak magam, mint az elmúlt 5 hónap alatt. Ez a kicsi minden űrt betölt, ami bennem van. A szüleim hiányát, a bátyám öngyilkosságát, és a nagyim halálát. Na meg persze ne feledkezzünk meg arról se, amit James hagyott bennem. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen pici lény, ami egy puszta mosolyával könnyeket tud csalni bárki szemére, ennyi mindenkit tud képviselni egyszerre. Pedig még csak beszélni sem tud. Jobb kezemmel az övéhez nyúlok, mire megszorítja a mutató ujjamat. Halkan nevetek és közelebb húzom magamhoz a picinyem. Egy puszit nyomok a homlokára, Ő pedig ásít egyet. Mosolyogva figyelem, aztán dúdolni kezdem azt a dalt, amit nekem is mindig a nagyi dúdolt, hogy el tudjak aludni. Felhúzom a lábamat a kanapén, a még nem túl mélyen alvó babámat a hasamra fektetem, közben pedig ölelem és tartom, hogy le ne essen. És várom, hogy James végre haza jöjjön. Várok és várok, miközben engedek az álmosságomnak és behunyom a szememet, engedve az álom világának.