A szememmel már két és fél órája ugyanazt a pontot fixírozom a lepukkant bár egy eldugott részén, az asztal fölött átbámulva, a velem szemközt lévő falon, mintha olyan érdekes volna vagy bármily különlegességet felfedezhetnék benne. A szomorú helyzet azonban az, hogy az elkalandozott gondolataimat vetítem ki a lassan leomló tapétára, mint egy amolyan vászonra, hogy a szemem előtt elszaladjanak emlékeim képkockái. A gomolygó és szúrós cigifüst, a mámorító és erős alkohol szaga úgy ölel körbe, hogy szinte egy 1920-as évekbeli filmben érzem magam, miközben az előttem lévő wiskey-s pohár szélén óvatos és lassú köröket írok le a mutatóujjammal. Mark késik, mint mindig. Mély sóhaj szakad ki a tüdőmből, amikor az előttem lévő embertömeg szétnyílik és a tekintetem egy magas, középkorú, erős izomzatú férfin pihen meg, aki egyenesen elém vetődik le az asztalhoz, mindenféle kérdezés vagy kérés nélkül. Pár perces feszült csend áll be köztünk, farkasszemet nézünk egymással és itt be kell vallanom, hogy kifejezetten zavar, amikor ezt csinálja, de ő megteheti. Ő ugyanis nem mást mint a főnököm, Gerard. Még mielőtt bármit is mondhatna félbeszakítom a még bele sem kezdett mondatában és ezzel teljesen belefojtom a szót, ha ő így, hát én sem viselkedem másképp, egyébként is nagyon jól tudom, hogy mit fog mondani nekem, ugyanis valamennyi találkozónkat ugyanazzal a mondattal nyitotta meg.
- Már mindenhol téged kerestelek. - formálom a szavakat, melyek könnyedén gördülnek végig a nyelvemen, némi pimaszságot megengedve a pokol urával szemben. Egyáltalán nem túlzás őt így nevezni, hiszen minden olyan alvilági dologban benne van a keze, amit csak el lehet képzelni, mégis bűnlajstromának hosszú sorozatát sohasem sikerült rábizonyítani. A rendőrségre már v.i.p. kártyával jár és mindig széles mosollyal távozik, ami vagy a remek diplomáciai érzékének, vagy a kitűnő ügyvédjének, de minden bizonnyal sokkal inkább a rengeteg pénzének köszönhető. Akár meg is tehetné, hogy ügyet sem vetve, abba hagyja ezt az egészet, mert a vagyona most már olyan magasra tehető, hogy a gyerekei, de még az unokái is vígan elélnének belőle. De nem teszi. Kezdem azt hinni, hogy ő szereti ezt csinálni, már pedig igen meglepő, hogy magán kívül kedvel valamit. Az üzletpolitikája napról napra változik, a Rosewood városi időjárás nem változik meg ennyiszer, mint ahogy ő alakítja cégének vezetését és ahogy így rám pillant érzem, hogy átfut az agyán a " Te meg hogy nézel ki? " gondolat. Persze nem jó értelemben. Régóta ismerem őt, tehát az arcrezdüléseiből is kiválóan tudok olvasni. Feldereng bennem, amikor még kislány voltam és Gerard csak a kedves, aranyos szomszédnak tűnő férfi volt, aki néha megkérdezte tőlem, hogy mi volt a suliba. Persze, mint a legtöbb esetben itt is kiderült, hogy a látszat csal, hiszen nem maradt mindig ilyen kedves, mert amint idősebb lettem, rájött arra, hogy remek befektetést csinálhatna velem. A szüleimet ez időtájt vesztettem el, tehát a haláluk után Gerard magához vett és azzal tömte tele a fejemet, hogy majd sikeres modellt farag belőlem, csak nyugodjak meg és bízzak az ő üzleti érzékében. És persze mivel nekem semmim és senkim nem volt, így elfogadtam az ajánlatát. Ha újra kezdhetném, másképp cselekednék, de nem tehetem semmissé azt a napot, amikor aláírtam a szerződést és amely apró betűs részében kimondja, hogy távozni tulajdonképpen csak egy fekete koporsóban lehetséges. Kellemes mi? Tudom, most mindenki nyilván arra gondol, miért nem olvastam el az apró betű részt. Jó, de most komolyan, ki az aki elszokta? Most már úgyis teljesen mindegy, addig kénytelen vagyok nap, mint nap Gerard elhíresült mondatával vigasztalni magam: " Te nem vagy prostituált, az escort lányok tulajdonképpen színészek, művészek. " Hirtelen az asztalra csap és én feleszmélek a gondolataimból, amelyekben úgy merültem el, mint fürdőző valahol a napfényes Miami öböl vizében.
- Lemondtam az összes ügyfeledet és átadtam a többi lánynak, mától egy személyre fogsz koncentrálni minden idegszáladdal. - a hangja szinte parancsolóan csap fel, bizonyára látta rajtam, hogy éppen kikérni készülök magamnak a dolgot, így gyorsan folytatta is nehogy véletlenül meg is tegyem. - Ő a legjobban fizető ügyfél és érdekünkben áll, hogy a mi cégünknél tartsuk. Minden döntése szent és sérthetetlen, a szavait pedig inni fogd, világos? - pillant rám, mire az arcomra egy apró fintor ül ki egy amolyan " Van más választásom? " stílusban. - Charles Hemsworth. Itt a cím, holnap kilenc órára vár téged, ha kérhetem ne késs! - tolja elém a cetlit, majd a kezére támaszkodva áll fel az asztaltól, hogy távozni tudjon, én pedig a táskámba csúsztatom a cetlit, azt hiszem ezzel elkövetve életem legnagyobb hülyeségét.

***

Említettem már, hogy Chuck és én nagyjából háborús övezetté változtattuk a kapcsolatunkat? A külvilág előtt természetesen mi vagyunk a tökéletes és utánozhatatlan álompár, akikre mindenki irigykedik, de a csillogáson, a színpadon túl, amikor leeresztik a vörös függönyt kicsit sem ilyen idilli a helyzet. Viszont választásom még mindig nincs, meg kell maradnom az ő saját külön bejáratú Barbie babájának, még akkor is, ha ő kicsit sem Ken. Néha egészen kedves, voltak olyan pillanatok, amikor már majdnem elhittem, hogy kedvel, bár talán egy kicsit van benne némi igazság, noha tudom ennek bevallása nagyobb nehézségekbe kerülne számára, mint a Mount Everest megmászása. Szóval ő nem Ken, mert akkor legalább mosolyogna, de ő folyton morcos valamiért, az egyetlen ami jó érzéssel töltheti el, az a legújabb kollekcióból kikerülő szinte megszólaló Armani öltönye. Nem éppen egy szőke herceg figura, ha véletlenül elrabolnának a gonosz törpök, előbb nyílna meg a föld alattam vagy éppen alatta, mint hogy megmentsen. Innentől kezdve szinte elképzelhető, hogy egyedül kellene tervet kidolgoznom, legyőznöm a sárkányt és ellovagolni a romantikus naplementébe az egyszarvú pónilóval, mindezt úgy, hogy sem a fele királyság, sem a trón nem lenne az enyém. Ez tipikusan az a helyzet, amikor a rossz békát csókolgatod. De hát mit csináljon az ember, ha...

A toll megáll a kezemben, ahogy az utolsó mondatot próbálnám befejezni a naplómban, mikor a telefonom halk hangjára leszek figyelmes és a kijelzőjére pillantva veszem szemügyre az ott villogó nevet: " Chuck " Azt hiszem most mennem kell.