Az egész egy viharos éjjelen kezdődött. A szél csapkodta a faspalettákat odakint, amelyek hangosan meg-megnyikordulva tudatták az éppen aktuális időjárási viszonyokat. A kandalló mellett üldögéltem a hatalmas és kényelmes fotelemben, amikor érkezett az a bizonyos telefonhívás. Ma is gyakran jut eszembe, hogy vajon mi lett volna, ha akkor nem veszem fel a tolakodóan rezgő készüléket, hanem inkább csak élveztem volna azt a pohár olasz vörösbort, amit nem sokkal korábban töltöttem ki az öblös, talpas pohárba.
Ehelyett azonban válaszoltam a hívásra, amely tudatta, a legjobb barátom és a felesége életüket vesztették egy autóbalesetben és a lányukat, az akkor 12 éves Jennyt valakinek el kellene vinnie a kórházból vagy a gyámügy fogja elhelyezni ideiglenesen a „rendszerben”, de minthogy engem ismer, jobb lenne, ha egy számára nem idegen lenne vele az éjszaka további részében. Így történt, hogy elvileg átmenetileg befogadtam őt, később pedig véglegessé vált a dolog.
Nem vágytam a szülő szerepre, alig voltam akkoriban 21 éves, miért is akartam volna egy ekkora felelősséget a nyakamba? Senki sem akar ilyet tenni. Éltem az egyetemista életemet, elkezdték kiadni a történeteimet és hirtelen egy szüleit éppen elvesztő kis kamaszlány került az életembe, aki nem érdemelte volna meg, hogy feleméssze gyámhivatal rendszere.
Ma is látom magam előtt, ahogy horzsolásokkal teli, szakadt ruhában üldögél a kórházi folyosón elhelyezett egyik műanyagszékben. A lábait himbálja, csendesen sírdogál és nem szól senkihez egyetlen szót sem. Melléültem és egy ideig csak átöleltem. Nem tudom mit kellett volna mondanom, egy gyereknek, aki épp pár órával előtte vesztette el a szüleit. A barátaim voltak, noha volt köztünk jó tízévnyi korkülönbség. Jenny apját az egyetemen ismertem meg, később kezdte, mint a többi diák, mert épp szakmát váltott.
Kedveltem Jennyt, bájos és okos kislány volt. Nehezen jártuk ki az utunkat, de nem egymással szemben, sokkal inkább a bürokrácia volt az, ami megkeserítette az életünket. Nem is emlékszem mikor döntöttem el, hogy magamhoz veszem őt, végül csak megtettem. Így lett egy gyámleányom.
A kapcsolatunk kifejezetten jó. Szeretem a kamasz történeteit, a titkokat, amiket elmesél és azt is, ha kiszínezi, ami történt. Tudja, hogy ötleteket merítek és azt hiszem örül annak, ha egy-egy sztorimban visszaköszönnek az ő mesélései is.

Három évvel később újabb telefonhívást kaptam. Ezúttal éppen az egyik regényemen dolgoztam, a billentyűk szinte füstölögtek ütemesen kopácsoló ujjaim alatt. Határidőt kaptam az utolsó fejezet leadására és nem tehettem mást, minthogy a kreativitást megerőszakolva írtam a történet végét. A telefon pedig felcsendült mellettem. Gondolkoztam, hogy nem veszem fel, de végül mégis megtettem, inkább azért, mert egyre inkább kezdett idegesíteni a dallam, ami újra és újra rendületlenül csendült fel egymás után többször is. A helyi egyetemről kaptam a telefont, ahol felkérte arra, vállaljam el a kreatív írás óra megtartását, mégiscsak az iskola öregdiákja vagyok – ha valójában nem is öreg, akkor is – és mivel 7 sikerlistás regényt jegyeznek a nevem alatt, egészen biztosan hasznos lenne a diákok számára. Leginkább kíváncsiságból mondtam igent és azért, mert tudtam, még több érdekes történet alaphoz fogok hozzájutni az iskola falai között. Valamivel később pedig már a középiskola is a tanárai között köszöntött, de az inkább csak hobbióra, mert nem vagyok valójában tanár. Aki akarja, felveheti az órát a kötelezőn felül és meghallgathatja miről is beszélek heti kétszer 45 percben.