Calliope & Stephanie

Először a korrepetálás, most pedig a bébiszitterkedés. Mintha a város összefogott volna ellenem, amiért fél éven keresztül az árnyékban éltem és most bizonyítanom kellene, hogy be tudok illeszkedni ebbe a kicsiny közösségbe.
Semmi gondom nem volt a gyerekekkel sohasem, de az, hogy rám bízzanak egyet akár pár órára is, eléggé távol állt tőlem. Már az előző éjszaka alig bírtam aludni, annyira izgultam, hogy valamit elszúrok és baja esik a kicsi Brandon-nek. De mikor az anyukája áthozta őt hozzánk, akkor még ő is biztosított arról, hogy minden rendben lesz. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy azt tettessem, nem vagyok otthon. Inkább töltöttem volna az egész napot korrepetálással, mint sem bébiszitterkedéssel. Egy kisgyerek annyi felelősséggel és odafigyeléssel jár, amire én szerintem még nem vagyok képes. Nem tudom, Brandon mennyi idős pontosan, de szerencsére már nem kell annyira babusgatni. Menni még nem tud... Kipróbáltuk, nem jött össze, úgyhogy ezt biztosan állíthatom. Mászni mászik, de ha ki akarunk mozdulni valamerre, akkor nem kéne hagyni, hogy ő mossa fel a padlót és hogy minden koszt a szájába vegyen. Ő amolyan kis falánk, bárhol mászik, ha valami az útjába kerül, egyből a szájába veszi, ez pedig minden, csak éppen nem biztonságos, sőt, inkább életveszélyes.
Mindent összekészítettem, amire szükségünk lehet, kezdve a pelenkáktól, mindenféle kenőcsön át a járgányig, alias a babakocsiig. Fogalmam sincsen, hogy Mollynak honnan volt ilyen luxus babakocsira pénze, de nem is számít. A telefonomat a farzsebembe csúsztatom, bezárom magunk mögött az ajtót és nyakunkba vesszük a várost. Tolhatom én akárhogyan ezt a fránya kocsit, akár még fejre is állhatnék, de Brandon egy pillanatra se hagyja abba a sírást. Nem tudom, hogy Molly milyen nevelési módszert alkalmaz, de már most látom, hogy sose leszek annak híve, hogy hagyjuk a gyereket, hadd sírjon, majd megtanulja az önnyugtatást. Ez baromság. Nem attól lesz elkényeztetve egy gyerek, hogy az anyja az ölébe veszi és megvigasztalja. Így hát gondolok egyet, kiveszem a kocsiból és megfogom a kicsit. Ő pedig azonnal elhallgat, sőt mi több, játszani kezd az egyik odatévedt hajtincsemmel.
Nem lehet több 10 kilónál, viszont nagyon nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ekkora súly cipeljek, ezért hamar elfáradok. A nagy sétát egy pillanat alatt lerövidítem és olyan gyorsan tolom be a babakocsit a Brew-ba, mint ahogy még senki sem. Az egyik hátsó boxhoz sietek Brandonnal az oldalamon és leülünk a puha kanapéra.
- Mit kacagsz? Így könnyű ám, hogyha valakinek állandóan cipelik a kis fenekét. - Mondom neki gügyögve és mosolyogva, de ő abba sem hagyja a gyermeki kacajgást. Olyan kis édes, hogy még egy puszit is nyomok a homlokára. Aztán ahogy oldalra fordítom a fejem, megpillantom az egyik sorstársamat és gyorsan odaszólok neki.
- Ide nyugodtan leülhettek, elférünk mindannyian. - Mosolygok rá kedvesen, közben Brandon hátát simogatom, míg ő pacisat játszik a lábamon ülve.
Nem szokásom idegenekkel megosztani az asztalt, de mivel most túl tömve volt a Brew, kivételt tettem. Ráadásul a szőke hajú lány inkább volt szimpatikus, mint egy sorozatgyilkosnak kinéző pszichopata, úgyhogy vállaltam a kockázatot.
- Szia, én Stephanie vagyok, ő pedig Brandon. - Bemutatkozunk nekik, arcomról továbbra sem tűnik el a mosoly, mert próbálok barátságosnak és kedvesnek látszani előtte. Remélem ezúttal sikerül is.