1 Police Plaza. Az épület, amelynek olyan idióta az elnevezése, hogy sokan amikor meglátják, azt hiszik, hogy az 1-es az elején csak valami elírás, és például az újságokban is gyakran csak Police Plaza néven szerepel. Mellesleg ez az a hely, ahol összefut minden információ, amire csak szüksége lehet New York rendőrségének, és ahol naphosszat dolgoznak azok a rendőrök, akik sokkal több csillagot hordtak le az égről a vállukra, mint én, nekem pedig csak akkor kell betennem ide a lábam, ha valami baj van. Tekintve, hogy vagy 3 hónapos kényszerpihenő után lépek be ide, még mindig bekötött hassal, azt hiszem a "baj" nagyjából alkalmas rá, hogy körülírjuk, mire számítok ettől a megbeszéléstől.
-Jó napot! - Köszön rám a felettesem, kit még sosem láttam, én pedig viszonzom a gesztust, megszorítom a kezét, és amikor hellyel kínálnak, a szokásos "inkább állnék" macsó duma helyett, amit egy filmben láttam inkább kapva kapok az alkalmon, hogy ily módon szert tegyek egy kis hátszélre a gravitáció elleni ádáz küzdelmemben.
-Hogy van a sebe?
-Remekül. - Felelem összeszorított fogakkal, egy álmosoly kíséretében, ami még engem sem győzne meg. - Rendesen eltalált az a sz@rházi, de már túl vagyok a nehezén, és a rémálmokon is. Manapság csak akkor fáj, ha nevetek.
-Értem.
A mellén galaxist viselő tiszt az irataiba mered, ami nem jó jel.  Talán jobb, ha figyelmesen tanulmányozom ezt a mozdulatot, mert rám is ez vár a jövőben, életem végéig? Kapok egy irodát, ami nem sokkal kisebb, mint a cella, ahova a bűnözőket küldöm, és tologathatom az aktákat életem végéig? Remekül hangzik, de előbb...hova is zártuk azt a kis tetvet aki meglőtt? Felkeresem, és adok neki még egy sanszot, ha megígéri, hogy most jobban céloz...
-Nézze Brooks őrmester. Nincs senki a kapitányságon, aki ne kedvelné magát, és az aktájából ezt meg is tudom érteni. Maga remek rendőr, és nem szeretnénk elveszteni magát. Éppen ezért, kérem, ne úgy fogja fel, mint egy büntetést, ami most következik.
Általában jól tűröm a stresszhelyzeteket, de ez már kezd kikészíteni. A szemeim előtt íróasztalok, nyakkendők, és a kávéautomatánál folytatott unalmas fecsegések köröznek, ez a fickó pedig a világért sem hajlandó komolyan beszélni.
-Számtalanszor megsérült már bevetés közben, és ez a mostani nagyon komoly. Muszáj rendesen kipihennie, de amint látom, képtelen ágyban maradni. Ezért aztán úgy határoztunk, hogy áthelyezzük egy Rosewood nevű kisvárosba.
-Huhh?
-Van valami mondanivalója ezzel kapcsolatban?
Na igen, meg tudom érteni, hogy az előző megnyilvánulásom nem volt valami építő jellegű, de első blikkre sajnos nem jut eszembe semmi, ami sokkal frappánsabb lenne, így kérek pár másodpercet, hogy összeszedjem a gondolataim, és csak utána felelek.
-Uram, egy kisváros? Mégis mi dolgom lenne ott? Rám itt van szükség.
-Magának viszont pihenésre van szüksége, nem pedig pár újabb sérülésre. A döntés végleges. Szereztünk magának szállást, 3 hónap múlva jelentkezzen szolgálatra az ottani kapitányságon. Elmehet!

Egy héttel később már az új lakásomban nyüstöltem tovább a PC-m, hisz más dolgom úgysem akadt a rehab programot leszámítva, amit természetesen nagyon komolyan vettem. Idővel egészen megkedveltem ezt a kisvárost. Igaz ugyan, hogy New York-hoz képest vannak hiányosságai, de az, hogy fogni kéne a helyiek pulzusát, hogy lássuk élnek-e még egyáltalán nem igaz. Van valami ebben a helyben, valami amit nehéz lenne körülírni, csak abban vagyok biztos, érzem, ez a közösség korán sem olyan két dimenziós giccs parádé, mint a róla készült képeslap alapján gondolná az ember. Drogdílerrel viszont valóban nem találkoztam eggyel sem amióta itt élek, és pizzát is csak két helyről lehet rendelni, de azt hiszem ezekhez még hozzá lehet szokni. Közben lassan elérkezik a pillanat, amikor újra szolgálatba kell állnom. Már alig várom...