Clarissa & Aaron

- Felajánlanám, hogy hozzám bújhatsz és simogatlak, amíg el nem alszol de... Engem is bánt, hogy minden egyes szép pillanatunk mögött egy hazugság áll. - Iszonyúan szeretném, ha ennek egyszer vége lenne már, ha nem kellene többször hazudnunk, ha nem úgy jönne át aludni, hogy közben állítása szerint Spencernél van. Mert azt sem tudom, hogy így meddig lehet folytatni, de egy valamit biztosan tudok mégpedig, hogy nem akarom abbahagyni. Nem akarok, nem fogok lemondani az életemnek ezen részéről, mert nem tudom megtenni. Kell... Szükségem van rá. Boldoggá tesz úgy, mint eddig soha semmi és senki. Semmihez sem fogható és nem pótolható. Ez benne a lényeg. Ezért sem veszíthetem el. Nem viselném el. Nem elfogadni nem lennék képes, sokkal inkább elviselni. Sőt, még csak nem is akarom megtapasztalni milyen cefet egy érzés lenne, mert miért is szenvednénk? Semmi értelme. Nem akarom, hogy minden nap sírva aludjon el.
- Lassan kezdek... - Sőt azt hiszem már késésben is vagyok. Bár így legalább mindenki kényelmesen odaér, mire megyek. Nem fognak még tízen bekopogni, elnézést kérni a késésért, rám pedig kétlem, hogy neheztelnének, ha öt-tíz perccel később kezdenék. Ezt viszont meg kellett beszélnünk. Nem akartam tovább várni vele. Nem akartam, hogy még jobban eltávolodjunk, mert valaki nincs tisztában a magánélet fogalmával.
- Mennem kell... Szeretlek. - Nyomtam még egy puszit az arcára, mielőtt elengedtem volna a kezét. Jó lenne, ha már így sétálhatnánk végig a folyosón, ha az udvaron is a háta mögé osonva ölelhetném át... De ebbe most inkább bele sem mennék, mert még nagyon hosszú lenne a lista arról, amit nem tehetünk meg, pedig olyan jó lenne. Nekem viszont most tényleg mennem kell. Amilyen nem zavartatva magam léptem be utána korábban a női mosdóba, olyan zavartalanul is sétáltam ki, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, vagy inkább mint aki azt akarja sugallni, hogy senki az ég világon semmi köze ahhoz, hogy mi volt és mi nem volt odabent, amíg bent voltam.

Clarissa & Aaron

- Eljutunk. Ha lesz bennünk elegendő kitartás. Ha pedig nem, akkor nem egymással leszünk a legboldogabbak, de nem akarom, hogy így legyen. Nem akarok semmit sem újrakezdeni, csak Te kellesz ahhoz, hogy az legyek, aki lenni akarok. Tőled vagyok az, aki és ezt az énemet nem akarom elveszíteni és téged sem. - Sosem. Eléggé felnőtt vagyok már ahhoz, hogy megtudjam különböztetni a fellángolást a komoly és mélységes érzelmektől. Pontosan tudom, hogy mit érzek. Épp ezért akartam annyira, hogy beszéljen arról, amit érez, mert Ő talán még teljesen tisztában mi mit jelent, hiszen tizennégy év, az mégis csak tizennégy év, nem hidalható át olyan könnyen, de azon vagyok mindig, hogy megértsen és sose nem kioktatom vagy mosom a fejét, mert az nem az én dolgom, ellenkezőleg csak a felnőtt gondolkodásban próbálok segíteni neki, abban hogy miként kell gondolkodnia, hogy mire kell gondolkodnia, például a következményekre, hiszen másképp működnek a dolgok tizenhét évesen, mint mondjuk huszonöt évesen, ez tagadhatatlan. És az is, hogy nem lesz belőlünk egyik napról a másikra felnőtt. Ehhez idő kell. És itt most nem az a lényeg, hogy tizenhét évesek vagyunk vagy huszonöt, mert tizenöt évesen is gondolkodhatunk már felnőttként, ha arra van szükség, mert nincsen más választásunk. Ez leginkább attól függ miben nőttünk fel. Boldog családban vag kevésbé boldog családban. Neki még sokáig nem kellene felnőnie, hiszen mindene megvan, mindent megkap, gondoskodnak róla, de van akinek önmagáról kell gondoskodnia. Ez a különbség...

Clarissa & Aaron

- Akkor... Tényleg vége? Csak mondd ki, hogy legyen vége. Csak mondd ki, hogy tartsunk távolságot, ne közeledjek, hanem legyen most tényleg vége. Feladom, leállok, ha ez az, amit valóban akarsz. - Ez esetben mi mást tehetnénk? El kell fogadnom, hogy Ő így döntött. Ennyi. Más választásom nincs. Rákényszerítsük magunkat arra, ami eddig nem ment, mert voltaképpen nem is akartuk. Most viszont bárhogyan is dönt, bármit is mond komolyan fogom venni. Elfogadom... Ha azt akarja, hogy zárjuk le, akkor lezárjuk. Itt. most. Igaza volt abban, hogy nincs értelme húzni... vagy legyünk együtt vagy ne, de ne próbálkozzunk idővel meg távolság tartással, mert az nem egy kapcsolat. Mi pedig azt szeretnénk, vagy tévedek? Egy kapcsolatot. Egy kapcsolatot mindennel. Amit végre épp meg is kaptunk volna. De még mindig elgondolkodtató a számomra mi lett volna, ha meg sem mutatom, ha elhallgatom azt az üzenetet. Tudom. Nem lett volna fair vele szemben. Nem hazudtam volna, de igazat sem mondtam volna. De akkor is... Akkor mi lett volna a következő lépés, ha Clair-nek nem lett volna tudomása a finom fenyegetésről? amit akkor komolyan, lehet túlságosan is komolyan vettem, most viszont már nem tudom... Már nem tudom, hogy túl komolyan akarom-e venni. Talán azt kellene tennem, mert valaki ezek szerint mégis csak tud rólunk, a kapcsolatunkról, sőt többről is, mint kellene tudnia. Lefeküdtünk. Ha erről Rick tudni fog szétfog szedni, méghozzá szó szerint kis kanállal szedhetnek össze körülbelül olyan dühös lesz. Az az igazság, hogy ha nem mondana semmit azt is tökéletesen megérteném.

Clarissa & Aaron

- De nem fogom végignézni, miközben félelemből meghátrálsz, rendben? Nem fogom végignézni, hogy boldogtalan vagy, rendben? - Mert ha akarná sem lenne rá képes, hogy elhitesse velem, hogy a szemebe nézzem és azt hazudja, hogy boldog, mert nem az. Nem boldog. Összetörték. Akár egy porcelánbabát. Minden a darabjaira hullott. Mi is. fogalmam sincs mihez kellene kezdenünk? Nekem sem. Én viszont nem félek. Megfogom védeni. Nem fogom engedni, hogy bántsák, hogy valami baja essen.
- Nem fogom elfogadni, hogy elveszítettelek. - Hogy valóban képes lettem volna-e felmondani? Igen. Gondolkodás nélkül. Felelőtlen döntés lett-e volna? Igen. De nem érdekel. Mert így én sem vagyok önmagam. Hiányzik valami. Valami, amit értelmet ad a minden napoknak. Én ebbe nem fogok beletörődni. Butaság lenne. Most is, ebben a percben könnyedén besétálhat valaki, mi pedig kézen fogva állunk a női mosdóban. Kimagyaráznánk ebből magunkat? Kétlem. Mégsem engedem el. nem távolodok el. Nem sétálok ki, amíg zavartalanul megtehetném.
- Ha valaki abban leli örömét, hogy másoknak keserűséget okoz, akkor mutassunk be neki.Legyünk boldogok. - Mert nem fogom feladni, amíg arra nem kér. Nem számít... Ha Ő hátrál egy lépést, akkor én kettő fogok megtenni előre, de akkor sem tágítok. Ellenkezőleg. Lassan közelebb léptem hozzá és megcsókoltam. Megígértem, hogy nem az lesz az utolsó csókunk. De nem is ez... Ha esetleg eltolna magától, azt is megérteném és persze tiszteletben is tartanám a döntését, de bízom benne, hogy nem tudna arra kérni, hogy fejezzem be, mert akkor kénytelen lennék megtenni.

Clarissa & Aaron

- Engem nem A érdekel, hanem Te. Nehogy már egy vadidegen döntsön a kapcsolatunkról. Én a Te véleményedre vagyok kíváncsi, arra hogy Te mit szeretnél, nos? - Ezt... Ezt egyszerűen nem fogom megengedni. Nem fogom megengedni, hogy egy idegen, egy kívülálló döntsön az életünkről. Az enyémről biztosan nem fog, mert nem félek tőle, szóval a megfélemlítés, ha az akart lenni csak ideiglenesen működött, amíg ráébredtem, hogy mennyire hiányzik az az idő, amit vele tölthetek, vagyis eddig tölthettem és most visszaakarom kapni.
- Nem is kell. Magamtól is eltalálok oda, ahová kell mennem a felmondó levelemmel. Egyedül is menni fog. - Tudtam, hogy ellenezni fogja. Kétségtelenül nem ez volna életem legjobb és legsikeresebb döntése, de megtenném. talán meg is tesz. Ebben még nem döntöttem. Bevallom, hogy már-már kétségbeesetten próbálok megoldást keresni és minél kevésbé találok, annál jobban dühít ez az egész. Ennek nem így kellett volna történnie, nagyon nem. Megbántottam...
- De most csak mi vagyunk. Tudni akarom, hogy látsz-e még számunkra folytatást? megbántottalak... Nem számít ki miatt. Akkor is tudom, hogy ez most gyötör. Én akartam, vagyis nem, nem akartam, csak pillanatnyi kétségbeesés és tanácstalanság mutatkozott meg rajtam, de ha valami fontos a számunkra, arról nem mondunk le egy könnyen, nem szabad. Te pedig fontos vagy a számomra. - Így nem mondok le róla. Miközben beszéltem hozzá egyik kezem finoman az övéhez érintettem. Jó eséllyel bármelyik pillanatban betoppanthat valaki értetlen arckifejezéssel, de most valahogy ezzel sem tudok foglalkozni.

Clarissa & Aaron

- Már most is vége van mindennek. Már most is minden el van cseszve. Akkor ez miért számítana most? - Nem számít, nem fontos és nem érdekel. Nem fogom feladni. Nem fogom elfogadni... Kell nekem. Eddig azt akartam elhitetni magammal, hogy akkor fogom Őt igazán szeretni, ha el is tudom engedni, de már másképp gondolom. Akkor tudom igazán szeretni, ha sosem engedem el magam mellől, ha nem adom fel... Nem fogom. Mert ennek az egésznek csak úgy van értelme, ha megéri.
- Nem ez az állás az, ami boldoggá tesz. Ez csak egy állás. Egyetem nem csak ebben a városban van. - Igen, az is egy megléphető megoldás lenne, hogy elköltözök, ha egy másik városban lenne az állásom, de akkor nem lenne velem. De mint mondtam nem ez az állás, ami boldoggá tesz. Így ha kell, akkor le is mondok róla, akkor már nem tartozna a hallgatóim közé. Túl sok minden nem változna, de nem is lenne alap a fenyegetésekhez.
- Ha kell, akkor még ebben az órában felmondok. Akkor csak egy férfi leszek az életedben, Te pedig egy nő az enyémben. Azok lennénk egymásnak, amik akarnánk lenni. Tudom, így sem helyeselné senki, de legalább a mi döntésünk lenne. - Ez egy óriási ostobaság. Én is tudom. Le beszélnem kellene róla magam, nem pedig rábeszélni, de... Ezt most neki kell eldöntenie. A kezébe adom a lehetőséget, hogy Ő dönthessen ebben.

Clarissa & Aaron

- Nem érdekel. Nem érdekel se A, se senki. Téged akarlak. Veled akarok lenni. Ez az egész pedig az én hibám. Én tehetek róla, nem Te. nekem kellett volna gondolkodnom. De ez az egy legalább boldoggá tesz és nem akarom elveszíteni. - Visszaakarom Őt kapni. Nem érdekel mibe kerül, mert ebben az egész őrültségben, csak ennek van értelme. Csak akkor, ha nem kell lemondanom róla. Azon már nem tudunk változtatni, amint túl vagyunk, de ha az z bizonyos valaki ártani akart volna, akkor ez a néhány nap alatt is számtalan lehetősége lett volna, számtalanszor megtehette volna, mégsem történt semmi. Mi szenvedünk csak.
- Clair, nézz rám, kérlek. - Léptem hozzá közelebb kezeimet óvatosan a derekára helyezve. Hiányzik. Hiányzik minden, ami hozzá kapcsol, minden. Tudom, hogy az én ötletem volt, de attól még nem akartam és most már azt is belátom, hogy így sem megy. Megpróbáltuk. De ennyi elég volt. Nem számít mibe kerül, ha nélküle semmi sem olyan, amilyennek szeretném, hogy legyen. Akkor inkább minden egyes nap harcolok érte, megmutatom mindenkinek, hogy Ő az enyém és nem vehetik el, senki sem.
- Visszaakarlak kapni. - Kerül, amibe kerül. Őszintén nem érdekel már. Kezdek belefáradni. Az élet egy bizonyos idő után megtanított arra hogyan legyek önző, mert sokáig nem tudtam, de most már egészen jól megy. Számmora az a legfontosabb, hogy boldog legyek, elégedett az életemmel, azzal, amit elértem, azzal, aki vagyok. Ha pedig ez mások számára elfogadhatatlan nem kell, hogy érdekeljen.

Clarissa & Aaron

Keserű napok vannak mögöttem. Mintha kitépték volna egy részemet... Nem tudok továbblépni. Nem tudok másra gondolni. Szarul alszom, felkelni sincs túlzottan ok kedvem reggelente, a minden napok pedig még szürkébbé váltak, mint eddig, szinte egybefolynak, nincs jelentőségük. Nincs jelentősége mi történik ma vagy mi lesz holnap, ha nincs velünk, mellettünk senki, akivel megoszthatnánk. Egyedül lenni... Hihetetlenül nehéz, amikor valaki egy karnyújtásnyira van tőlünk. Tényleg csak egy karnyújtásnyira, még is ki kell bírom, hogy magam mellett tartom mindkét kezem, amikor elmegyek mellette a folyosón, amikor találkozunk. Ez rosszabb, sokkal rosszabb, mintha szakítottunk volna, mert akkor legalább tudnánk, éreznénk, hogy vége van, így viszont csak várunk valamire, miközben szenvedünk... Egymástól egymásért. Fogalmam sincs meddig. Ennek sincs így semmi értelme, de... Akkor meg minek csináljuk? Mindvégig tudtuk, hogy mi nem lehet a miénk. Én nem akarok már tovább harcolni. Szeretni akarok. Szeretni akarom. Nem akarom szomorúnak látni, sem kisírt szemekkel végigsétálni a folyosón. Ha már úgy is bűntudatom van... Nem azért van bűntudatom, nem miattunk, hanem azért, mert feladtam. Gondolkodás nélkül léptem be nem sokkal utána a női mosdóba. Nem érdekel ki látott meg vagy sem. Az életem így nem olyan, amilyennek magamnak akarom, nélküle nem. Mondani akartam valami,t de meg sem tudtam szólalni. Szótlanul álltam meg pár lépésnyire mögötte, de az előtte lévő tükörnek köszönhetően hamar megfogja tudni ki sétált be utána, csak fel kell pillantania a tükörbe.