Megettem két kocka csokoládét és bűntudatom volt. Tudom, hogy ennél sokkal több kell ahhoz, hogy egy két mázsás víziló váljon belőlem, de nem hagy nyugodni a gondolat, a félsz, hogy talán mégse. Hogy talán ennyitől is akkora hasam lesz, mint Esther nagyanyjának, aki már a fotelból se tud szinte kikelni, mert nem bírja el a saját súlyát. Betegesen félek attól, hogy elhízok, ennek ellenére nem vagyok hajlandó éheztetni magam. Azt hiszem, az anorexia és a bulimia veszélye még nem áll fenn, akármit is mond Simon. Túlaggódja a dolgokat.
Az edzőterem zsúfolásig van, természetesen magas, vékony lányokkal, akik még izzadtan és megfáradtan is tökéletesen néznek ki. Hogy a viharba lehetséges ez?! Kinézek egy számomra szimpatikus gépet és rászánom magam fél óra kardióra. Közben természetesen többször is körbenézek, vajon hányan bámulnak. Nem, sosem foglalkoztam azzal, mit gondolnak mások. Miért most kezdeném el? Egyszerűen csak idegesítenek a hátamra tapadt szúrós tekintetek, akik vagy gúnyolódnak magukban rajtam, vagy szimplán próbálnák fogást találni a technikámon - vajon mit csinálok rosszul a gépen, amibe beleköthetnek.
- Többet használ, ha nem pattogsz rajta, hanem szimplán lépkedsz - libabőrbe borul az egész karom és csak pislogok, mikor megáll előttem valaki, akit még életemben nem láttam. Zavar a közvetlensége - Bocs, nem akarok okoskodni meg semmi... csak mondom biztos azért jöttél, hogy eredménye is legyen a dolognak - elmosolyodik, aztán elengedi a karomat. Így valamivel jobb, azt hiszem.
Felém nyújtja a kezét, tenyerében halvány, hófehér heget fedezek fel, de nem kérdezek, csak lihegve - a gép hibája - nyújtom saját kezemet.
- Nora vagyok - szélesedik a mosolya és nem tudom azért, mert látja mennyire megilletődtem szokásomtól eltérően, vagy azért, mert rákvörös vagyok és lihegek. De hát ez a sportolás velejárója, nem?
- Elsa. És kösz a tippet, megfogadom - mosolygok vissza nehézkesen, aztán elengedem a kezét, hogy ő is mehessen a dolgára.
Furcsállom, hogy még a válla fölött visszapillant rám, aztán elneveti magát. Naná, hogy gúnyolódik - meglepő lett volna, ha nem.

Egy hét telt el azóta, hogy megismertem Norát az edzőteremben és sosem gondoltam volna, hogy mi egyáltalán beszélőviszonyban leszünk. Azt hittem, gúnyolódott. Azt hittem, nevetség tárgyává akart tenni. Akkora idióta vagyok, hogy még a tanácsát sem fogadtam meg, mert úgy gondoltam, biztos az ellenkezőjét fogom elérni és nem használ semmit a segítsége. Fogalmam sincs, miért hiszem állandóan, hogy az emberek csak keresztbe akarnak tenni nekem.
A kávézó legeldugottabb sarkában foglalok helyet és rendelek magamnak egy jegescappucino-t. Neki nem kérek semmit, elvégre majd választ magának, ha idejét érzi, na meg azt sem tudom, mit szeret.
A gondolataim közben elöntik elmémet és olyasmiken is agyalni kezdek, amin sosem szoktam, vagy amiken már nem szoktam. A szüleim válása évek óta kimerített téma. Sosem jut eszembe, mi és miért történt, az sem különösebben érdekel, apám mit talált vonzóbbnak Hazel-ben, mint anyámban. Annyira nem is fontos, mert már nem lehet változtatni a dolgokon. Az is eszembe jut, hogy mivel Simon kórházban van az autóbaleset miatt, talán nem lenne rossz ötlet kávézás után benézni hozzá - talán Norát is megkérem, hogy kísérjen el. Legalább megismerné Simont. Simont, aki része az életemnek, részem nekem, olyan, mintha a bátyám lenne. Néha pedig inkább, mint az öcsém.
- Hahó! Zavarok? - legyez kezével az arcom előtt és rájövök, hogy elbambultam. Már a cappucino-mat is kihozták és nem tudom, hogy a francba nem vettem észre.
- Jézusom, bocs. Dehogy. Izé, ülj le! - napok óta habogok, ha megjelenik. Utána felengedek, de az első pár perc szörnyű a társaságában - Mit kérsz? - idegesen csúsztatok elé egy itallapot. A Brew a kedvenc helyem, kívülről fújom az itallapot, de kétlem, hogy képes lennék most megszólalni. Szükségem van pár percre, míg összeszedem a gondolataimat.
- Hm, azt hiszem egy Espresso tökéletes lesz - ásít. Most kelt fel? Atya ég, délután egy óra van! - Anyukád nem kedvel. Jól érzem? - összefűzi ujjait az asztallapon és körbenéz a helyiségben.
- Nem, dehogyis. Vagyis, nem erről van szó, csak... - én sem tudom, miről van szó, csak azt tudom, hogy anya nem örül annak, hogy Norával vagyok. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert egy hete többet beszélek róla a kelleténél, vagy egyszerűen nem szimpatikus neki. Anya mindig beleesik abba a hibába, hogy külső alapján ítél. Bár nem tudom, mi lehet rossz egy szuperszexi évfolyamtársban, aki ráadásul kedves is - Csak szeret azt gondolni, amit akar és nem azt, ami a valóság. Valószínűleg már több furcsa sztorit gyártott rólad, mint amennyi valójában van - forgatom a szemeimet.
- Lehet, hogy több van, mint gondolnád - kacsint rám, aztán megérkezik a kávéja.

Simon felcsörtet az emeletre, a szobámba robban, mint egy tornádó és levetődik az ágyamra. Nem tudom, hogy csinálta, de a kezében tartott két pohár kávéból egy csepp sem löttyen ki. Félelmetes, milyen sokat javult az állapota a baleset óta. Az a sok kapocs, tű, infúzió, oxigénmaszk meg minden... Sosem fogom elfelejteni a látványt és hogy mennyit sírtam. Szerencsére már él és virul látszólag.
- Szóval, gyakorlatilag most együtt vagytok? Persze, nem "együtt" együtt, mert ahhoz publikusnak kéne lennie és elsősorban hivatalosnak. De ő még nem mondta ki, hogy hivatalosan is együtt vagytok, tehát legalább félkapcsolatban vagytok, ugye? - annyit beszél, hogy szinte biztos vagyok benne, egy pohár kávét már megivott. Vagy kettőt.
- Ez bonyolult. Úgy értem, olyan, mintha együtt lennénk, de senki sem tud rólunk. Még anya sem. Az ő szülei sem. És nem tudom, mi van, mert ezer srác állja körbe minden szünetben - alsó ajkamba harapok. Felidézem, milyen érzés pattanásig feszült idegekkel, közömbösen, leszegett fejjel elmenni mellette, mintha semmi közöm nem lenne hozzá, miközben majd' megesz a féltékenység.
- Akkor kérdezz rá! - javasolja és felém nyújtja az egyik kávét - "Nora, ha az enyém vagy, akkor CSAK az enyém vagy." Ilyen egyszerű. Legfeljebb azt mondja, hogy "kösz nem, csak egy smúzolós kaland voltál". Abba meg nem halsz bele - vállat ránt.
Már hogy ne halnék bele? Rossz, hogy hazudnom kell, mert világ életemben őszinte ember voltam, aki egyenesen megmondta a szemedbe, amit gondolt és akinek nem volt szüksége arra, hogy titkokat tartson - legalábbis nem a sajátjait. De a legrosszabb mégis az, hogy szükségem van rá. Fájdalmasan, őszintén, visszafordíthatatlanul. És ha belegondolok, milyen nehéz volt ez az egy hónap kétségek közt, el sem tudom képzelni, mi lenne, ha még tovább kellene bírnom.
Igaza van Simonnak. Tisztáznom kell vele a dolgokat, mert azt hiszem, kezdek beleszeretni.