Elizabeth & Joel

Mosolya még mindig ugyanolyan szép, mint kamaszkorunkban. Azért jó látni, hogy van, amit egyáltalán nem változott az évek során. Beinvitálom, ne ácsorogjunk a verandán.
- Köszönöm. Igyekeztem otthonossá tenni, főleg Jenny miatt. – nem titok a világ elől, hogy van egy nevelt lányom, bár ettől még nem biztos, hogy tudja, ő kicsoda, ezért gyorsan folytatom.
- A szülei meghaltak egy autóbalesetben. Jó barátom volt az apja és mivel nem volt senkije, magamhoz vettem. – túl korán kerültem „apa” szerepbe, de sosem bántam meg, hogy Jenny mellett döntöttem annak idején. Nagyon jól megvagyunk, ragaszkodom hozzá és azt hiszem ő is szeret velem lenni.
- Kissé… rámenős. – nekem ennyi jött le leginkább az ügynökéről és egy játékos vigyorral a képemen nézek Lizre.
- Á, szóval felcsaptál mormotának. Jól teszed, pihend ki magad, mert a forgatás azt gondolom mindannyiunkból eleget fog kivenni. - lassan mindennap beszélek a szövegkönyvíróval. A megfilmesítési jogokat úgy adtam el, hogy van beleszólásom a film készítésébe, még ha nem is sok.
- És legalább jó volt a gála? – pillantok rá érdeklődve, mert ha még az is csapnivaló volt, akkor gondolom duplán rossz lehet ez az egész helyzet.
- Azokat nekünk hoztad vagy csak nem akartad a kocsiban hagyni? – tekintetem a zacskóra és a kávéspoharakra téved. Kedves tőle, hogy gondolt erre, ha megosztani akarja. Bár mondjuk azt még nem tudom, hogy mi célja van velük.
Elveszem tőle a kardigánt és amint ezzel megvagyunk, már mehetünk is beljebb. Amíg a kanapéra ül, addig én a konyhába megyek, ami egy légtérben van a nappalival, így láthatjuk is egymást, miközben tovább folyik a társalgás.
- Figyelmes vagy. És persze, ha a kávét jobban szeretnéd, szívesen veled tartok! – tényleg jól esik a kedvessége meg, hogy gondolt erre. Közben előveszek két méretes, öblös borospoharat és a bort is. Ha mégis a vöröslő nedű mellett dönt, akkor kinyitom azt és töltök mindkettőnknek. Aztán egy tányér is előkerül, arra meg a süteményt teszem ki és végül mindent átviszek a nappaliba. Liz mellé ülök a kanapéra és átadom neki a poharat vagy kávét, attól függően, hogy mit kért.
- Mintha megállt volna az idő itt, igaz? – nevetek fel jó kedvűen és az italomba kortyolok.
- Gyönyörű vagy. De gondolom ezt gyakran mondják neked. – pillantok rá egy sármos fél mosollyal a képemen.
- Hogy alakult az életed? Mármint a kamerákon kívül. Boldog vagy? – igazából mindig is reméltem, hogy az lesz. Hirtelen jött – nekem legalábbis – annak idején, hogy elköltöznek. Kamaszok voltunk, aligha tehettünk volna a dolog ellen.
- Olyan hihetetlen, hogy mindketten itt vagyunk most. Örülök neked. – őszintén jó látni őt és nem mondom, hogy nem jutnak eszembe a kellemes régi emlékek. 10 év hipp-hopp eltelt és most mégis olyan távolinak tűnik azaz idő.

zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | megjegyzés: bocs, hogy ennyit kellett várnod! | szószám: ide | [You must be registered and logged in to see this link.]

Joel & Liz

Azért a szűnni nem akaró izgatottság még mindig ott volt bennem, amíg az ajtó előtt ácsorogtam, bebocsátásra várva. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, milyen lesz a fogadtatás. Sőt, hogy egyáltalán maga Joel milyen lesz. A külsőt tudtam, de a személyisége, a viselkedése egy évtized alatt rengeteg változáson eshetett keresztül, ez alól én sem voltam kivétel. Ha csak magamból indultam ki, te jó ég, vajon milyen lehet most ő?! Már azóta ez foglalkoztatott, hogy meghallottam az ismerősen csengő nevet a válogatás előtt az ügynökömtől.
Miközben ezen morfondíroztam, ki is tárult előttem az ajtó, és ott állt ő! Mielőtt észrevehettem volna magam, a bárgyú, ám barátságos mosoly máris ott pihent az arcomon, egyből ellágyítva a vonásaimat. Azt elsőre sikerült is megállapítanom, hogy a mosolya éppen olyan, amilyen kamasz suhancként is volt. Azt hiszem, hogy annak idején pont ezzel vett le a lábamról, mert akkoriban nem tetszettek azok a fiúk, akik olyanok voltak, mint ő. Mégis, valamivel megfogott és egy rövid ideig a párjának tudhatott. Régi szép idők, igaz?
- Köszönöm! – magabiztosan léptem bentebb, de a kezeim foglaltsága miatt továbbra is az orromra biggyesztve maradt a napszemüveg, bármilyen udvariatlannak fog titulálni emiatt. – Nagyon szép az otthonod! – osztogattam máris az udvarias, ám annál őszintébb dicséretemet. Nagyon kíváncsi voltam arra is, hogy milyen helyen lakik, mert szerintem ez nagyon sok dolgot elárul az emberről. Ez a ház – habár szinte még semmit nem láttam belőle – elnyerte a tetszésemet egyből. Látszott rajta, hogy tényleg élnek benne, nem csupán hazajárnak aludni, aztán elhagyják az épületet egész álló napra. Ez igazi otthon volt, amilyen nekem nem adatott meg az elmúlt néhány év során egyszer sem. Egy kicsit most irigyeltem őt, de a makulátlan mosolyomnak hála, erre aligha jöhetett volna rá. Akkor sem, ha kiült volna valamiféle érzelem az arcomra, de hát színésznő vagyok, az a dolgom, hogy tudjam leplezni azt, ami lejátszódik bennem alkalomadtán.
- Őszintén? Nagyon hosszú, és fárasztó… - szusszantam hatalmasat. – Mióta megérkeztem, azóta alszok. Igazából az egész az ügynököm hibája. Azé a nőszemélyé, akivel volt szerencséd ma újra beszélni! – a vádaskodásom inkább csak játékos volt, nem valódi. Jill egyszerűen ilyen, meg kell szokni. – Tegnap még beszervezett nekem egy jótékonysági gálát, pedig úgy volt, hogy már este elindulok, és akkor kényelmesen ideérek. Ehelyett kialvatlanul kellett utaznom, és azt nagyon nem szeretem – csak úgy dőltek belőlem a szavak, mintha el sem váltunk volna egymástól, egyetlen percre sem. Csupán külsőre öregedtünk meg egy picit, de az még nem a világvége.
- Ó, köszönöm! – az első üres felületre lepakoltam a táskámat, a két papírpohárban pihenő kávét, és a zacskónyi muffint is. – Nagyon kedves vagy! – mosolyogtam rá elbűvölően, de ez most nem szólt egyetlen kamerának sem, hanem szívből jött. Ki is bújtam közben a kardigánból, és átadtam neki, immár a napszemüvegtől is megszabadulva. Aranyló íriszeim egyből rátaláltak az övéire, bár csak néhány másodpercre. – Nos, mutasd az utat! – nevettem fesztelenül, és ha még bentebb invitált, akkor helyet foglaltam az egyik szimpatikusnak tűnő kanapén.
- Hát, igazából hoztam két kávét, meg egy kis édességet! Nem tudom, hogy van-e olyan jó, mint a Starbucksban, de úgy gondoltam, hogy egy próbát azért megér. Bár a bor sokkal jobban hangzik… - vallottam be, és ha lehetett volna, máris eltüntetném a holmikat, amiket magammal hoztam. Teljesen feleslegesnek tűnt, de a jó szándék vezérelt. – Én is nagyon örülök neki, hogy itt lehetek! Olyan, mintha egy percre sem hagytam volna el a várost, pedig… te jó ég, már tíz éve! – újabb nevetést hallattam, miközben kényelmesen elhelyezkedtem, egyik lábamat felhúzva, mint otthon. Ő mondta, hogy érezzem magam otthon!

Elizabeth & Joel

Ma végre megszállt az ihlet, megcsókolt a múzsa istennője, mert reggel óta három fejezetet is sikerült bevinnem a laptopomba a kiadóm és az én nagy örömömre. Már attól tartottam, hogy durván kicsúszom a határidőből, de szerencsére nem fogok többet késni, mint szoktam, tehát egy-két héttel később adom le a kért anyagot, mint kellene, de ez még nagyjából belefér. Mármint a kiadóm szerint már ez is szentségtörés, de szerintem azért nem olyan vészes. Kezdjük eleve azzal, hogy szerintem az a szentségtörés, hogy időpontokra kell megírnom a történeteimet, csakhogy az alkotói munka nem így működik. Nem tudok minden hétköznap reggel 8tól írni délután 5ig megállás nélkül. Ez nem mechanikus munka. Ha éppen megy, akkor nagyon megy, de ha nem, akkor órákig tudok egyetlen mondaton üldögélni és azt is vagy hatvanszor írom át, mert nem tetszik. Ilyenkor ráadásul minden elvonja a figyelmemet.
De ez a nap más, mint az utóbbi pár, mert sikerül összeszednem a gondolataimat és végre beindul a fantáziám, tehát úgy csapkodom a billentyűzetemet, mintha kötelező lenne vagy legalábbis meg akarnám ölni. Pedig csak éppen nagy alkotásban vagyok.
Jenny a suliban van, szegény még büntetésben is, mert már megint belekeveredett valamibe, amihez semmi köze sem volt. Én hiszek neki, nincs okom arra, hogy ne tegyem, de a nyakas igazgatóval nem tudok mit tenni. Így szegény viseli az érdemtelenül kapott büntetést. Spikeot reggel elvittem sétálni, most kint a kertben randalírozik vagy a medencében mástózik meg. Őszintén szólva nem tudom, mert borzasztóan leköt a regényem. Amíg érzem magamban az indíttatást az írásra, addig kell ezt meglovagolnom.
Valamikor a délelőtt folyamán megint megcsörren a telefonom és kitartó zengésével jelzi, hogy valaki valamit nagyon akar tőlem. Kelletlenül hagyom abba az írást és hallózok a készülékbe, de amikor kiderül, hogy ki hív és mit akar, akkor kissé felderül az arcom. Örülök, hogy Lis ügynöke megkeresett és természetesen igent mondtam a ma délutáni találkozóra. Szívesen találkozom vele és őszintén szólva még némi kis izgatottság is átjár a viszontlátás gondolatára. Miután kinyomom a készüléket, jó kedvűen ülök vissza  gépem elé és addig folytatom az írást, míg nem közeledik az idő, amikorra egykori kedvesemet várom.
Gyerekszerelemféle volt közöttünk, de ennek már egy évtizede is. Azóta mindketten felnőttünk és más-más irányt vett az életünk. Mikor megszólal a csengő megszólal, felállok és az ajtóhoz lépek, majd kinyitom azt. Elizabeth láttán egy sármos mosoly kerül a képemre.
- Szia! Gyere csak beljebb! – invitálom a házba és arrébb lépek, hogy elférjen mellettem.
- Ne viccelj! Bármikor szívesen látlak! Milyen volt az utad az angyalok városából? – természetesen a sajtó már le is hozta, hogy a híres színésznő elhagyta Los Angelest. Ha beljebb került, akkor becsukom mögötte az ajtót.
- Érezd magad otthon. Elvehetem a kabátod? – idebent azt hiszem nem lesz rá szüksége és ha ideadja, akkor szépen fel is akasztom azt.
- Ülj le kérlek. Kérsz valamit inni? Van egy remek francia borom. – természetesen ha mást inna, akkor nem fogom erőltetni a bordeauxi különlegességet.
A kandallóban vidáman pattog a tűz, de nem a meleg, hanem sokkal inkább a hangulat miatt gyújtottam be reggel. Szeretem az élő tűz látványát és hangját idebent.
- Nagyon örülök, hogy itt látlak! – őszintén, meleg mosollyal nézek rá mielőtt még elvonulnék az italokért.

zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | megjegyzés: tetszett a ruha kép | szószám: ide | [You must be registered and logged in to see this link.]

Joel & Liz

Amikor reggel nyolc helyett végül tízkor hívtam fel az ügynökömet, egyáltalán nem volt elragadtatva. Ezen nem is lepődtem meg, mert pontosan ilyen reakcióra számítottam tőle. Nem nagyon foglalkoztatott egyébként, hogy mekkora fejmosást kaptam, mert az egész az ő hibája volt. Miatta voltam ennyire fáradt és kialvatlan, mert beszervezte azt a tegnap esti gálát. Ki a fenének volt kedve elmenni oda? A pénzt amúgy is odaadományoztam volna a jótékonysági szervezetnek, amelyik rendezte az estélyt, de Jill volt az, aki meggondolatlan megígérte, hogy ott leszek személyesen is. Néha nem is tudom, hogy mit képzel magáról, úgy csinál, mintha én dolgoznék neki és nem éppen fordítva.
Szóval, miután telefonon megvitattuk a szükséges dolgokat, megkértem őt, hogy hívja fel nekem Joelt – lévén, hogy én nem tudtam a telefonszámát egyelőre -, és mondja meg neki, hogy délután nagyon szeretnék átugrani hozzá, ha lesz egy kis ideje. Ha pedig nem ér rá, akkor legyen kedves visszaszólni nekem, hogy mi a másik időpont, meg persze a címét sem ártott volna tudni. Szerencsére végül pozitív híreket kaptam, így egészen kora délutánig aludtam még egy kicsit, hogy kipihentebb és használhatóbb állapotban legyek, amikor találkozom a rég nem látott ismerőssel.
Valami furcsa bizsergés volt a gyomromban, ahányszor csak arra gondoltam, hogy közösen fogunk dolgozni. Nem most kezdődött, hanem már akkor, amikor megtudtam, hogy én kaptam meg a főszerepet. Onnantól kezdve izgatottan vártam a forgatás kezdetét, és most, hogy eljött ez a nap is, amikor már a helyszínre érkeztem, mit sem változtak az érzéseim. Izgultam? Igen, azt hiszem, hogy leginkább annak lehetne leírni az érzést, ami bennem kavargott. Milyen nevetséges, hogy ennyi színészettel töltött év után, egyetlen találkozás így képes kizökkenteni a normális kerékvágásból. Ezzel sürgősen kezdenem kellett valamit!
Mire az ébresztő keltett, a nap már nem sütött annyira melegen, mint a délelőtt folyamán, de azért mindenképpen jó idő volt még mindig. Szerettem ezt a kora őszi időjárást, régen volt már részem benne az országnak ezen a felén, de itt sokkal szebb volt, mint odaát Los Angelesben. Itt sárgák voltak a levelek, és valahogy a levegő is teljesen más volt. Imádtam, már most!
Miután nagy gondolkodások árán sikerült kiválasztanom, hogy mit vegyek fel, utam az egyik kávézóhoz vezetett, amire még gyerekkoromból emlékeztem. Még szerencse, hogy most is megvolt még, mert ha nem így lett volna, nekiállhattam volna most a felfedezőútnak, és akkor később érnék oda a megbeszéltnél. Egyből késni pedig semmiképpen sem szerettem volna, mert azzal nem tennék valami jó benyomást rá. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben még akkor is, amikor a bérelt autómat leállítottam a megadott címen található ház előtt. Könnyed mozdulattal szálltam ki, és a két kávéspoharat, valamint a zacskóban található néhány muffint kiszedtem a hátsó ülésről, mielőtt a riasztót aktiváltam volna. Így, mindennel felszerelkezve sétáltam egészen a bejáratig, ahol némi hezitálás után megnyomtam a csengőt. Nevetséges, hogy ilyen érzéseket vált ki belőlem!
Amennyiben kinyílt az ajtó, ajkaimon már meg is jelent egy kedves, őszinte, barátságos mosoly. Egyáltalán nem úgy néztem ki, mint egy ünnepelt színésznő, sokkal inkább tűntem egyszerű, hétköznapi lánynak. Pontosan ez is volt a célom, nem igényeltem, hogy kivételezzenek velem, bár a kávézóban a pultos lány sajnos egyből felismert, de annyi baj legyen.
- Szia, Joel! – köszöntem továbbra is mosolyogva. – Régen láttalak… - kezdtem egyből, ahogyan lopva a szemüvegem lencséi mögül végigmértem őt. Sokat változott, mégis volt benne valami ismerős. – Remélem nem baj, hogy beugrottam egy kicsit – kérdőn oldalra billentettem a fejemet, le sem véve róla egyetlen pillanatra sem a szemeimet. Szinte ittam magamba a látványt.