Egy normális embernek nem sokszor jut eszébe a halálra gondolni. Nekem viszont minden egyes nap megfordul a fejemben. Igaz, sose szeretném megtudni, hogy miként fog majd véget érni a földi életem, mégis foglalkoztat a gondolat. Talán ez is azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem vagyok normális.
Amikor az egyik legjobb barátnőm, Jane elmondta, hogy méhnyakrákot diagnosztizáltak nála, összetörtem. Nem akartam elhinni, hogy a sors ilyen egyszerűen kihúzhatja bárki lába alól a talajt. Hiába voltam ott mellette, mindig úgy éreztem, hogy semmit sem tettem azért, hogy neki jobb legyen. Részben magamat okoltam, amiért ilyen hamar távozott közülünk. Hónapokat töltöttem a szobám mélyén, senkivel sem akartam kapcsolatot létesíteni, a barátommal sms-ben szakítottam. Mindenkit elűztem magam mellől, de most már tudom, hogy ez volt életem legrosszabb döntése. Helyre akartam hozni a dolgokat, újra a régi önmagam szerettem volna lenni, aztán jött a felismerés: sose leszek már ugyanaz. Meghalt bennem egy darab és vannak olyan tulajdonságaim, amiket már sohasem fogok visszakapni. Túlzottan nem hiányzik az a felszínes lány, aki voltam, de a gondolkodásmódja igen. Optimistán láttam a világot, mindent könnyebben kezeltem, most bezzeg... Mintha egy elefánt ülne a vállamon, épp oly súlyosnak érzem a világot.

Az ébresztőm őrült csilingelése húz vissza a valóságban, amit könnyedén kikapcsolok. A következő pillanatban meghallom, ahogy édesanyám álmosan kicsoszog a konyhába. Halovány mosoly kúszik a számra, ahogy arra gondolok, mennyi mindent átélt már Ő is. Neki sosem okozott gondot az újrakezdés. Olyan, mint egy főnix, aki halála után feléled a poraiból. Annyi erő van benne és megannyi kitartás, pedig mindene volt, csak éppen egyszerű élete nem. Ő az, aki miatt össze kell szednem magamat, aki miatt újra élnem kell. Nem engedhetem meg magamnak, hogy összetörjek, s lent maradjak a padlón. Nem akarok újra pszichiáterhez járni, nyugtatókat szedni és mindezekkel legyengíteni saját magamat. Anyuból fogok erőt meríteni és Jane tisztelete miatt nem fogom feladni. Muszáj kimásznom ebből az őrült állapotból, hiszen itt áll előttem az egész életem, amit nem fecsérelhetek el.
Mosolyogva, s immár iskolába készen jelenek meg anyu előtt, aki kikerekedett és ijedt szemekkel néz rám. Nem mondok egy szót se, csak megölelem, köszönésképpen pedig egy puszit nyomok az arcára. A középiskola felé lassú léptekkel haladok, mély lélegzeteket veszek. Tavaly, mikor idekerültem, bár nyakig benne voltunk a második félévben, beilleszkednem pedig nem sikerült. Sose szerettem egyedül lenni, igaz, azt a nagy felhajtást sem tudnám elviselni már, mint ami Seattle-ben körbevett. A bejárat előtt megtorpanok, tekintetemet végigfuttatom a hatalmas fa ajtón és a körülöttem sétáló iskolatársaimon.
Meg tudod csinálni. Suttogom magamnak biztatásképpen, és átlépem a küszöböt. Ez a végzős évem, nem engedhetem, hogy rosszul teljen el.
Széles mosoly ül ki az arcomra, emelt fővel sétálok végig a szekrények között és bájosan mosolygok mindenkire, akivel sikerül szemkontaktust teremtenem. Vajon lesz valaki, aki szóba áll majd velem? Hiszen tavaly mindannyian úgy ismertek, mint a begyógyszerezett, nyugtatózott flúgos lányt, aki a nagyvárosból jött. És még mosolyogni se láttak soha, valószínűleg ezért néz rám mindenki ilyen fura fejet vágva. De nem szabad hagynom, hogy letörjék a lelkesedésemet, hiszen csak egy ember kell, akivel tudok beszélgetni. Mindössze egyetlen egy... Csak nem olyan nehéz találni egy embert az iskolában, aki hajlandó szóba állni velem. Ugye?