I like it, I'm not gonna crack

Utálom a szüneteket. Ha iskolába nem mehetek, akkor szinte képtelenség magyarázatot találni arra, hogy miért vagyok órákon keresztül legalább száz méternyi távolságban a háztól, ahol az egyetlen jó dolog az ágyam. Szerencsére a zárkózottságom ellenére soha tartoztam azok közé, akiknek egy barátjuk sincs, így rájuk hivatkozva akármikor leléphetek, még akkor is, ha egy percig sem vagyok velük. Bár igazából sosem értettem, hogy miért tartozom magyarázattal akármiért is a nevelőszüleimnek. Semmi közük nincs ahhoz, hogy mit csinálok, hisz még csak rokonok sem vagyunk. Ha akarnám, simán megtehetném, hogy a megbeszélt időpontnál jóval később érek haza, de semmi kedvem minden nap szentbeszédeket hallgatni. Nincs már messze a tizennyolcadik szülinapom.
Fogalmam sem volt, mennyi ideje ücsöröghettem a szokásos helyemen. A zene szinte már üvölt a fülembe, a telefonom valahol a táskám mélyén lapul, én pedig túl lusta vagyok még ahhoz, hogy a fülhallgató zsinórját követve megkeressem. Annyit nem ér meg az idő. A hasam majd úgyis jelzi, ha nem ártana elindulnom a finomságokkal teli hűtő felé, melynek egyetlen hibája, hogy otthon van. Otthon. Ez messze nem a legmegfelelőbb szó rá. Sokáig nem is tudtam, hogyan kellene neveznem, aztán végül elkezdtem beletörődni abba, hogy nem fogom tudni másképp. Vagy csak nem akartam, hogy bárki egy hisztis libának nézzen, aki nem tudja értékelni azt, amilye van. Más véleménye túlzottan akkor sem érdekelt, viszont a magamé már annál inkább. Nem akartam magamat olyannak látni.
Előkerestem a kulcsaimat, s a szokásos pár másodpercnyi bénázás után beléptem a lakásba. Első utam rögtön a konyhába vezetett, ahol rá kellett jönnöm, hogy sajnos nem igazán vagyok egyedül. Halk sóhajjal nyugtáztam, hogy már megint nem sikerült elkerülnöm a mostohabátyámmal való találkozást.
- Szia - szólaltam meg minden erőmet összeszedve. Lopva végigpillantottam rajta, alsó ajkamba harapva próbáltam megakadályozni, hogy a látvány miatt az arcszínem a szokásos sápadtból kissé pirosasra váltson. A táskámat a földre dobtam, majd a hűtőhöz léptem, ezzel lecsökkentve a köztünk lévő távolságot.

I like it, I'm not gonna crack

Reggel meg voltam győződve arról, hogy csodás napom lesz. Persze, hisz minden reggel így kelek fel. Ez talán még jó is lenne, ha legtöbb esetben nem fűszerezném meg a "csodás" szót egy jó adag iróniával, amit ma reggel kivételesen nem tettem meg. Ez lett volna a tökéletes nap, ha a hasam nem veszi át az irányítást, és hoz haza annak reményében, hogy képes leszek megenni a fél házat. Azt viszont muszáj belátnom, hogy ha valamiért, akkor ezért rohadtul szerencsésnek tarthatom magam. Amíg más nem vásárol anélkül, hogy ne számolná a kalóriákat, és még így is hízik öt kilót, addig én mindenféle szívfájdalom nélkül eltüntetek mindent, ami ehető, a hízás valahogy mégis mindig elmarad. Ez már csak azért is vicces, mert az őrületbe tudom kergetni az efféle adottságokkal nem igazán rendelkező irigy libákat.
- Kösz - motyogtam inkább már csak magamnak. Szemem sarkából megbizonyosodtam róla, hogy teljes mértékben kikerültem-e Adam látóköréből, majd kiöntöttem egy keveset a poharam tartalmából, és  még több vodkával helyettesítettem. Nem iszom sokszor, a koromra való tekintettel nem is nagyon van rá lehetőségem, de ha valamiért mégis, akkor nem szokásom visszafogni magam. Miért tenném? Az ital néha képes csodákat művelni. Például akkor, ha valamiért úgy döntök, hogy semmiképp sem szeretnék egyedül ébredni, és ha lehet, ezt egy olyan helyen tenném, ami nem igazán ismerős. Sajnos a teljesen józanul történő pasizási szokásaimról nem tudok, mivel valószínűleg nem is léteznek. A megfelelő alkoholszint nélkül úgy taszítom el magamtól az ellenkezőneműeket, mintha muszáj lenne.
Miután sikeresen kiürítettem a poharamat a borzalmas narancsízt leöblítettem még egy kis vodkával. A hűtőből előkerestem a tegnap esti vacsorám maradékát, és már indultam volna a szobámba, ha Adam hangja nem állít meg. Meglepettségemet készakarva sem tudtam volna leleplezni, és végül talán emiatt döntöttem úgy, hogy inkább leülök én is a kanapéra.
- Ami velem általában lenni szokott. Semmi - vontam meg a vállam, majd a távirányírtóért nyúltam, utalva ezzel arra, hogy ha ismét egy sablonkérdésekből álló beszélgetést akart kezdeményezni, akkor a továbbiakban nem vagyok hajlandó figyelni rá.
- Amúgy elvesztek a ruháid, vagy mi van? - tény, hogy eléggé tetszett a látvány, de az már kevésbé, hogy ennek hatására kedvem lett volna kiszorítani közülünk minden levegőt.

I like it, I'm not gonna crack

Sosem voltam kibékülve a renddel. Ez alatt egyáltalán nem azt a helyzetet értem, amikor már nagyon ki kéne takarítani a szobámat. Sokkal inkább azt a fajta rendet, mellyel azok az emberek rendelkeznek, akik az egész életet hülye szabályok szerint akarják leélni. Pontban mindig ugyanakkor kelnek, és az első ásítás előtt végigolvassák a napirendjüket, hogy még csak véletlenül se hagyjanak ki egyetlen pontot sem. Mi ez, ha nem szörnyen unalmas? Aki azt mondja, hogy élete során kivétel nélkül mindenféle szabályt betartott, az vagy hazudik, vagy pedig sosem élt igazán. Nem akarok, és azt hiszem, nem is tudnék úgy élni, ahogy azt mások elvárják tőlem. Kötődhetek érzelmileg akármilyen erősen a személyhez, aki megpróbál irányítani, úgyis kinevetem. Tőlem szánhat akárki orvosnak, ügyvédnek, de akár még színésznőnek is, még meghalni is jobb lenne, mint mások akaratát teljesíteni az enyém helyett. Pláne, ha az a más ember az igazgató. Mosolyoghat az a barom akármilyen szépen, akkor sem fogok senkinek nyalizni annak érdekében, hogy ne bukjak meg. Értem én a lényeget, nem akarja, hogy a rossz jegyeimmel rontom az iskola hírnevét, de lehetne kreatívabb. Kicsaphatna, vagy valami.
- Nem dugiban csináltam, csak megakadályoztam, hogy lebeszélhess róla - bekapcsoltam a tévét, törökülésbe küzdöttem magam, majd a képernyőt bámulva kezdtem elfogyasztani a tányéromon heverő kaját. Próbáltam úgy csinálni, mintha nagyon érdekelne az, hogy Szösziliba hogyan vizsgálgatja Kockahas torkát a nyelvével, ami igencsak nehéz feladatnak bizonyult unott arckifejezés nélkül.
- Kösz. Nem kérsz? - nyújtottam Adam felé a tányérom. Mire kimondtam, arra gondolatban legalább már hatszor visszaszívtam. Teljesen összezavar a jelenléte. Normális körülmények között akkor osztanám meg mással a kajámat, ha a júliusi hőségben elkezdene fekete színű hó esni, egyszóval soha. A környezetemben mindenki tudja, kitekerem a nyakát, ha elvesz egy egészen kicsi falatot tőlem, arról álmodni sem mernének, hogy önként és dalolva ajánlom fel a dolgot.
- Ezt nem mondtam - vigyorodtam el én is, majd még egyszer, ezúttal sokkalta feltűnőbben végigmértem, minden egyes porcikáját. Nem is értem, miért nem jut eszébe az, hogy éjjel-nappal így mászkáljon. Valószínűleg elég sok mindenkinek tetszene. Nekem nagyon. Végignyaltam ajkaimon, s a fejemet ismét a tévé irányába fordítottam.
- Hát... Meglehet, hogy a múltkor eltűnt egy-két szál abból a dobozból, amit az asztalon hagytál - na jó, az valójában a kabátja volt, de mit számít? A lényeg, hogy három szép szál cigit eltulajdonítottam, és nem azért, hogy nézegessem. Ha akárki kérdezi, szeretem letagadni. Csak az tud róla, akinek feltétlenül tudnia kell, hisz ha nem tudná, akkor nem lenne mit szívnom.